Masqurade

Holnap temetés. Imádom a temetéseket, de komolyan. Mindenki szomorú, és nem lehet az embernek jókedve. Pedig szerintem a halott is jobban örülne, hogy azok az emberek, akiket szeretett boldogok és vidámak. De ezt egy temetésen nem lehet, mert csúnyán néznek rád, és néhány rokont örökre megsértesz. Szerintem nevetni kéne egy temetésen, boldognak lenni, és úgy emlékezni meg a halottról. De a temetés nem a halottról szól, hanem az itt maradt emberekről. Mindenki sajnálja magát, hogy neki rossz, hogy ez az ember meghalt. Pedig arra kéne gondolni, hogy a már halott emberrel mennyi vidám pillanatot éltünk meg. Csak pozitívan. Holnap majd megírom mennyire jól éreztem magam. 

Ma elmentem a képekért. Jók lettek, bár volt néhány, amit nem akartam előhívatni, de mindegy. Hazaértem, gyors megmutattam mamának, majd lementem, hogy felhozzak még pár fényképet, mondván; helyre kéne rakni már az összest. Nem sok képet hoztam fel, leginkább azért, mert nem is mind néztem át. Leragadtam a dédim képeinél. Találtam egy Új Szövetséget, amit 1900-ban adtak ki. úgy fogtam a kicsi kis könyvet, ami már kicsit darabokban van, mintha egy ereklye lenne a kezeim között. Rajongok a régi könyvekért, fényképekért. Szeretem a szagukat és ha arra gondolok, hogy ezeket a fényképeket, oldalakat, valaki már 1920 környékén olvasta, akkor meghatódom. Nem olyan romantikus filmes meghatódás ez, csak érzek egy pillanatot, amikor megfogom ezeket a régi lapokat. Mintha érezném a régi tapintásokat rajta. Ha így folytatom egész Biblia gyűjteményem lesz, van már így is vagy tíz darab, plusz egy Korán.

A képeket ugyan nem raktam a helyükre, de olyan csodálatos régi fényképeket találtam, hogy azzal elleszek egy darabig. Az a baj, hogy a legtöbbre nincsen ráírva se a dátum, de az, hogy ki szerepel a képeken. Majd valahogy kiderítem. De most még megyek le és kutatok.   

Idillikus környezet; ketten a fürdőszobában. Beszélgetés készülődik és minden rendben van. A lány nézelődik, és észrevesz egy hatalmas fekete bogarat. Az agya azonnal kapcsol; ez egy kibaszott dongó. Elkiáltja magát, hogy futás, kifelé, most azonnal. A fiú kirohan, majdnem fellöki a lányt, de az ajtó hamar csukódik és a dög benn marad a szobába. Miért jött ide? Van kinn neki elég helye; méretarányosan nézve, neki több helye van a természetben, mint az embernek a házában. A fiú irtózik a repülő, zümmögő bogaraktól, a lány nem mer megölni állatot, és amúgy is fél, hogy ha elkezd csapkodni, az a hatalmas fekete valami megcsípi.

Óvatosan bemegy a fürdőbe, kinyitja az ablakot, gondolván csak ki megy innen a nem kívánatos vendég. Pár óra múlva megint bemerészkedik. A halálos ellenséget sehol nem látja, az ablakot becsukja. Aludni térnek.

Reggel még élénken él bennük a dongó képe. Félve lépnek át az ajtón. Az állat a földön van; nem tudják, hogy alszik vagy már meghalt. Még mozog. Megpróbálják megölni, de a bogár nem adja könnyen az életét. A lány felrakja egy papírra, és kiviszi a természetbe, ahova való. Bűntudata van. Nem szeret állatokat ölni, de a félelem, amit egy akkora teremtmény, mint a szeme, képes előhozni belőle, nem átugorható. A félelem elmúlt, de az agya még pörög; miért is félek tőle ennyire? 

 Tegnap elfelejtettem, hogy hőn szeretett Kurt Cobainom halálának évfordulója volt. Nem is gondoltam volna, hogy valaha elfelejtem, de megesik az ilyen, ha az ember öregszik.

Ma majdnem katasztrófa turista lettem, de mivel nem történt katasztrófa nem sikerült. De azért egy fehér suzukis nekiment az előttünk lévő villanypóznának, aminek a beton talapzata szépen el is tört, keresztbe. Fel is hívtam az elműt, hogy majd esetleg küldjenek ki valakit, mert nem szeretném, ha egy nagyobb vihar közepette azt venném észre, hogy az ablakom helyén egy fadarab van.

Most ugye keresünk az irodába könyvelőt, és nagyon sok önéletrajzot kapunk. Vannak nagyon vicces fazonok. Sokan tök felesleges dolgokat írnak bele, és nem mindenki tudja, hogy milyen fénykép illik egy önéletrajzba. De sebaj, legalább jelentkeznek, nekünk meg lehetőségünk lesz kiválasztani a legmegfelelőbbet. Nekünk. Nekem semmi közöm hozzá, nem is tudom miért így írom. Bár elméletileg ott dolgozom, csak soha nem vagyok bent. Nem baj.

Ma nagyon kreatív hangulatomban voltam. Kezdtem unni a képeket a falon, így felraktam pár újat, és leszedtem pár régit. Rajzoltam egy tök aranyos tevét, aminek zebra csíkjai vannak. Jól néz ki. Akartam Kockának vonatot rajzolni, de nem találtam olyan képet, ami tetszett volna, vagy nagyon bonyolult volt, vagy nagyon gyerekes. Nem baj, majd megpróbálom szabadkézzel, bár nem vagyok valami jól vonat rajzolásban. Még lehetek. Egyébként vettem ilyen gyurma ragasztót azt hiszem ez a neve, és most ezekkel raktam fel képeket. Sajnos ez sem tartja meg a montázsomat, amit csináltam. Szegényt soha nem fogom tudni kirakni a falra. Ő is bekerült, megint a ’majd ha elköltözünk’ kategóriába.

Holnap felrajzolom Chuck Norrist a falra, majd jól megvéd minket a betörőktől. 

Mostanában azzal töltöm az időmet, hogy idegen emberek blogját olvasom. Nem sok olyat találok ami szimpatikus, mert válogatós vagyok. Pár napja megtaláltam egy lányét, aki folyton mindenkivel dug amikor részeg, de jól ír, és érdekes gondolatai vannak, ment is a kedvencek közé. Tegnap találtam egy másikat is, amiről azt hittem, hogy egy nő írja, de kiderült hogy férfiről van szó. Érdekes élete van; folyamatosan dolgozik és ingázik Hollandia és Magyarország között, miközben HÍV fertőzött. Jókat ír és szeretem olvasni. Mindig mondja, hogy itthon mennyire keveset tudnak az emberek erről a betegségről, és ha bele gondolok, én sem tudok sok mindent. Tisztába vagyok vele, hogy perpillanat ez egy gyógyíthatatlan betegség, amibe sokan belehalnak. Az immunrendszer legyengül, nem ismeri fel a vírusokat és elkezdi a testet támadni. Nagyjából tudom, hogyan terjed, de a kezeléséről és a fajtáiról semmit nem tudok. Most nem sokára utána is fogok nézni ennek a dolognak, hogy ne kerüljek kényelmetlen helyzetbe, ha az egyik ismerősömről kiderül, hogy ilyen betegsége van. Most nem hiszem, hogy jól reagálnék, biztosan megijednék, de nem szándékosan. Van a tudatalattimban egy pont, amikor elkezdek félni és ez számomra visszataszító. Lehet, hogy nem mernék a közelébe menni, pedig tudom, hogy nem úgy terjed a vírus, mint pl. a lepra. Ez valami védekező mechanizmus a betegségek ellen, vagy inkább a halál ellen. Szeretnénk túlélni az életet. Mindenesetre, nem szeretném, ha bármelyik ismerősöm is AIDS-es lenne, nem csak azért, mert nem akarok nekik rosszat, hanem mert félnék, hogy ha találkozom vele és tudom, hogy beteg, hatalmasat csalódnék magamban. Majd dolgozom rajta, hogy kiiktassam magamból ezt a fajta védekezés, mert még ott tartok, hogy nem eszek mama után, mert beteg. Pedig az ő betegsége végképp nem így terjed. Gusztustalannak érzem magam ettől. Remélem, majd tudok tenni ellene.  

Itt a húsvét vasárnap. A napot nem hagyják érvényesülni a felhők. Borongós kedve van az időnek. Családos nap lett volna, de szerencsére sikerült lemondani. Elmaradt a feszéjezett hangulat és idegesség sem volt, ellenben jött az Éva. Ő egy ilyen vénlány, akinek nagy a feje és borzalmasan büdös parfümöt használ. Késett cirka másfélórát, mert nem tudta, hogy átkell állítani az órát. Mondván, hogy ő átaludta. Nem tudom hogyan alszik át egy egész hetet, de neki sikerült. Elmesélte, hogy őt már nem érdeklik az ünnepek, mert nem tud mit ünnepelni, mert egyedül van. Nincsen családja, a legközelebbi rokonai akivel tartják a kapcsolatot az a húgának a lányának a családja, és persze mama aki az unokatestvére. Nagyon brutál ez a nő. Megkérdezem Kockát, hogy kér e kávét, igen kér, rendben akkor csinálom. Erre fél perc múlva megkérdezi ez a nagyon okos nő, hogy kávézunk-e? Nem, viccből főzök kávét, mert olyan szép színe van, és szeretem nézni. Szerencsére bementek mama szobájába, mert ezt a nőt senki nem tudja elviselni mamán kívül.

Sok féle ember lehetek időskoromra, csak ilyen ne legyek, aki büdös és az intelligenciája annyi mint egy légynek, ami folyton neki repül az üvegnek.   

 Régebben mindig tartottam ilyen szeánszokat, legalábbis számomra azok voltak. Gyertyákat gyújtottam, beraktam valami befordulós zenét és elmerültem a semmibe, jobban mondva a gondolataim között kotorásztam, úsztam is egy keveset, majd kikötöttem a hajómmal, és meguntam magamat. De ilyenkor a tömérdek semmiből, ami körülvette az agyamat olyan információ áradat indult meg, hogy leírtam. Meghalt a papír, amire írtam, és a toll meg eltűnt valahol az éterben. Így is megérte; közelebb jutottam a testemben lévő maghoz. Most egyedül vagyok itthon. A lámpák égnek, legalábbis fényt adnak ki magukból, a zene szól, de nem fordulok bele a testembe. Kint maradok, hogy úszhassak a fényben. Nem sokat érek el vele. Unatkozom itt. Fém zene kell a fülemnek. Érezni akarom, ahogy a hideg metál csiklandozza a dobhártyám. Eleinte fáj, mintha ezernyi tűvel szurkálnák az agyamat, de utána elkezd kellemesen bizseregni, ismerős érzés. Befelé tartok. Azt hiszem, ma sikerülni fog, és még egy centivel közelebb jutok a nirvánához, amit nem keresek. Csöndben sírok, bár nem vagyok szomorú és nem érzem magam bánatosnak. Kijön belőlem egy fajta mocsok, amit régebben elraktároztam. Nem tudni, hogy mi az, de távozik. Nem köszön el. Megnyugszom majd aléltan fekszem el a padlón. Lélekben legalábbis. Mert még mindig a fotelbe ülök, ölemben a melegen tartó géppel. Biztonságot nyújt ez a fekete szerkezet. Elégedetten pihentetem meg rajta a kezem, ha nem jutnak eszembe a szavak. Lehet, hogy tényleg a hideg parkettán kéne feküdnöm, és bámulni a fehér plafont. Nem is tudom, miért maradt fehér, amikor megmondtam, hogy azt is fessék be. Most már tudom, hogy nekem kell festeni a falat, és akkor olyan lesz, amilyenre én szeretném. Majd lefestem magamat is. Átváltozom, és ha nem is bogár leszek, de egy fecske még belőlem is kitelik. Amúgy is kevesen vannak szegény madarak, majd én jövök és egyel többen lesznek. Az ember pedig nem fogja észrevenni a különbséget, csak egy madarat fog látni, aki nem tudja, hogy merre kell menni. 

 Kicsit hosszú volt ez a nap, bár ugyanannyi órából állt mint a tegnapi, de a mutatók mégis máshogyan mentek előre; lassabban, néha gyorsabban, de mindenképpen máshogy. Voltunk ma Panninál, eredetileg lakásnézőben, de nem teljesen úgy alakult. Nem baj, jó volt így is. Nevettünk, és még Bogi is átjött, hozott wasabis chipset, finom volt, csak csípett.

Lementem mamának vizet hozni a pincéből, és megint bele néztem abba a dobozba, amiben a régi tankönyveim vannak, és találtam egy énekeskönyvet, amibe benne volt az egyik kedvenc népdalom. Megörültem neki, csak már nem emlékeztem pontosan a dallamára, de rákerestem neten, és el is énekeltem, Kocka meg épp akkor jött be a szobába, amikor a béreslegényt énekeltem, aminek már elfelejtettem, hogy van több versszaka is. Érdekesen nézett rám. Ma buszoztunk, és rájöttem, hogy hiányzik a buszozás. Szeretek ülni és bambulni ki a fejemből, zenét hallgatni, olvasni, vagy csak szimplán gondolkodni. Ezért szeretek egyedül vonatozni is, mert úgy el tud bújni az ember, senki nem figyel rá, nem baszogatja, még csak nem is érdekli. Elmerülök az érdekes és érdektelen gondolataimban és jól érzem magam. Igaz, hogy ez félig ilyen mesterkélt közeg, mert egy szintetikus magányt teremtek magamnak. Pedig a vonaton általában senki nincsen egyedül, valaki mindig ül még a kocsiban, ha pedig nem, oda nem merek ülni.

Sokat gondolkozom azon, hogy mi lenne, ha egyszer csak vissza ugornék az időben, de ugyanazon a helyen maradnék ahol most vagyok. Mit látnék? Ha jól tudom, itt nem volt semmilyen település, tehát nagy valószínűséggel egy erdő közepén lennék, de mondjuk ha már elmegyek egy-két kilométerrel dél felé, találkozhatok rómaiakkal, vagy ha még délebb megyek akkor megpillanthatom a régi Óbudát, és az akkori embereket. Jó lenne egy kicsit visszamenni, és körül nézni, milyen is volt itt akkor az élet. Kár hogy nem lehetséges, bár az elmélet már megvan az időutazásra, de a gyakorlatban még nem tudták megcsinálni. Nem mintha baj lenne, sőt.

Azt hiszem ezért alkotta meg a kedves Jóisten az fantáziát; elképzelem én, hogy mi volt itt sok száz-ezer évvel ezelőtt, csak nem biztos, hogy pontosak lesznek az adataim.

Boldog Bolondok napját.. Nem tréfáltam meg ma senkit, pedig nagyon jót találtam ki. Nem baj, nem lett tőle kevésbé jó ez a nap. Az elmúlt pár napot azzal töltöttem, hogy a több éves fényképeket, amiket kiírtam CD-re végig nézzem, és kiválasszam azokat, amik érdemesek a fizikai valóságra. Tegnap el is mentem előhívatni 130 képet, és ez még nem az összes. Most nézzük át Kocka gépén lévő képeket. Nagyon sok van, de tényleg nagyon sok. Olyan képeket is találtunk, amikre nem is emlékeztünk. Volt egy olyan kép, ahol látszott a fél szobám, és olyan szinten volt mocsok, hogy nem tudom elképzelni, hogy tudtam ott élni. Ezért most nagytakarítást csináltam, és mindent leporoltam, elpakoltam és lemostam. Szép is lett a szoba. Büszke vagyok magamra, hogy végig csináltam, mert eddig mindig csak elkezdtem, de nem fejeztem be. Fejlődök. Most vannak még terveim, amiket remélhetőleg holnap meg is valósítok. Régi képeket gyűjtök most, a fényképezés őskorából. Imádom azokat a képeket, ezért most kitaláltam, hogy a ruhás szekrényem ronda, barna ajtaját tele rakom ilyen képekkel. Legalább illeni fog a sok fekete-fehér kép a vörös falhoz. Csak ki kell válogatni a kedvenc képeket, ami nálam nem egyszerű feladat, mert minden képbe szerelmes tudok lenni, megy egyébként is mindenbe szerelmes tudok lenni.

Remélem hamar lesz lomtalanítás, mert sok dolgot ki szeretnék dobni, és van pár ruha amit leadok, mert én nem hordom őket, de másnak biztos jó lesz. Egyébként iszonyat mennyiség ruhám van, csak kár, hogy a nagy részét nem hordom. De zoknim az nincs, vagy legalább is nem sok. Párja egyiknek sincs, de nem is baj, mert nem úgy hordom őket. Megszokás. Jó volt ez a nap, csak kicsit sokat volt itt Dina.(= 

 

 Most fejeztük be a gyors rendrakást, mert azt hittük, hogy jönnek házat nézni. Most már biztosan tudom, hogy hinni a templomban kell, mert a világi világban fél órával az esemény előtt is képesek lemondani az emberek a dolgokat. Így jártunk, de legalább majdnem rend van. Most kosz sincs, mert pénteken kitakarítottam. Mintha normális szobában lennénk, és nem abban, mint eddig. Sajnos ez még mindig az én szobám, minden tele van az én cuccaimmal, és szegény Kockának alig van helye. Ki tudnék pakolni, hogy legyen neki helye, de úgy voltunk vele, hogy úgy is költözünk, nem kell annyira berendezkedni. De nem megyünk sehova. Mama mindig mondja, hogy majd nézünk házat, de ez még nem történt meg. Itt ragadunk életünk végéig. Azt hiszem, ki fogok pakolni a szobából, már ami az én dolgaimat illeti, mert Kocka cuccai még mindig szatyrokban vannak a ház, különböző pontjain. Igaz a szobánkban a legtöbb helyet a könyvek foglalják, meg az asztalok, de én még magaménak tudhatok három sarkot is. Egyikben vannak a gyűjteményeim, csecsebecséim és minden, amit ez elmúlt 20 évben alkottam. A másik sarokban van az emlékládám, amiben színházjegyektől kezdve iskolai levelezéseken át a fényképekig minden van. Az utolsó sarkomat, pedig az imádott plüss állataim foglalják el. Kell nekik a hely. Pedig nem is az össze van fenn. Nem férünk el ebbe a hatalmas szobába, azért ez szánalmas. Nekem a nappali hiányzik nagyon, ahova majd megvehetjük a hatalmas vásznat egy kivetítővel egyetemben, ahol film maratonokat fogunk tartani.

Tegnap néztünk a televíziókészülékben a XXI: század című műsort. A Csillagok Háborúja volt a téma. Jól lehúzták az egészet, és a végén elmondták, hogy csak azoknak van szükségük ilyen mesére, akik nem állnak két lábon a földön. Tehát a normális felnőtt embereknek nem tetszhet semmi féle kaland vagy fantasy film. Szerintük ma már nem hőstett felrobbantani a Halálcsillagot. Mert ma már terrorista cselekmény lenne. Szerintem ez nem így van. Mert a Jó és a Rossz harca mindig is filmek, könyvek témája volt, és örökké az fog maradni. Mindig épp az a jó vagy legalábbis a szimpatikus, akinek a szemszögéből mutatják be a történetet. Itt a Sötét Oldal volt a gonosz. El is pusztult, legalábbis a nagy része. Nem szeretem, amikor megmagyarázzák, hogy ez mit jelent; hogy ez most milyen történelmi esemény, vagy mai politikai helyzet átírása. Én nem egy hasonlatot vagy párhuzamot szeretnék nézni a tévében, moziban, számítógépen, hanem egy filmet, ami külön alkotás, egy külön világ, még akkor is, ha az írója koppintott a mi világunkból, hogy megteremthesse a sajátját. Nekem elég, hogy vannak birodalmi rohamosztagosok, akik közül az egyik beveri a fejét az ajtófélfába. Nekem elég, hogy Gandalf azt mondja, hogy fussatok bolondok. Nekem elég, hogy Indiana Jones mindig elhagyja a kalapját, de az mindig megkerül. Nem érdekelne, ha lenne írásos bizonyíték arra, hogy Nagy Sándor egyik testőre szintén beverte a fejét az ajtófélfába, vagy egy krónikában leírták volna, hogy Hannibal egyik katonája feláldozva magát azt kiáltotta a többieknek, hogy fussatok bolondok, miközben leesett egy szikláról, az pedig végképp nem hatna meg, hogy köztudott tény lenne, hogy Napóleon folyton elhagyta a kalapját, de azt mindig visszafújta hozzá a szél. 

 Pénteken egy kicsit szombat volt. Legalábbis, mi pénteken tartottunk szombatot. Átmentünk Anyabanyához, direkt későn, mondván, hogy délutános, pedig kettőkor végzett. Sebaj. Beszélgettünk sokat, és még többet röhögtünk. Megtaláltunk a vőfélyünket, és képzeletbeli esküvőt játszottunk egy budai lakásban.

Próbálom leírni, hogy milyen volt a hangulat, és milyen témák kerültek szóba, de valahogy nem tudom. Olyan összetett volt az egész, majdnem mintha egy burokba lettünk volna. De nem voltunk, csak egy étkezőben. De az tudom, hogy rájöttem pár dologra; a Bogi iszonyatosan aranyos, a Küfi brutális humor-hormonokkal rendelkezik és az esküvőnkön valaki el fogja magát röhögni.. 

Nagy nehezen kimászok az ágyból. Behozom a kávém, álmos fejjel leülök a gép elé; kitekintek az ablakon és mit látok, na mit? Természetesen egy választási plakátot, rajta idegesítően mosolygó embereket. Miért pont az előttünk lévő oszlopra kellett ezt rakni? Nem szeretném őket nézni, minden reggel, és egész nap. Persze nem kizárt, hogy csak egy hosszabb függöny kéne, ami eltakarja az egész ablakot, és nem marad az alján egy húsz centis rész.

Kocka most ment el valami nagyon izgalmas előadásra, amire lehet, hogy be se fogják engedni, mert nem lett kifizetve a részvételi díj. Nem szeretnék gonosz lenni, de jobb lenne, ha nem tudna bemenni, mert így kb. hatkor fog haza érni, a három helyett. Az már egy másik kérdés, hogy nem is szeretne elmenni, mert nem érdekli az egész. De legalább próbálkozik, úgy csinál, mintha mindent szeretne tudni a társadalombiztosítás rejtelmeiről.

Kocka előadáson van, én pedig megyek és fürdök egy jót a szerelmemmel, a kávémmal és ha jó lesz még a rádiót is viszem magammal.

Tegnap este beszélgettünk mi ketten, és megbeszéltük jól, hogy ha majd végre egyszer valamikor elköltözünk, akkor csinálni fogunk nagy kerti összeröffenéseket. Veszünk sok husit és krumplit, főzünk valami finomat a bográcsban, és áthívunk mindenkit, aki csak jön. Ebédelünk, nevetünk, majd ledőlünk aludni a kertbe, sziesztázunk majd megint eszünk, iszunk, beszélgetünk, játszunk. Egyszerűen jól érezzük magunkat. De jó lenne, ha meg tudnánk ezt csinálni. Igaz, itt is van kert, bár nincs a tűznek hely, hacsak nem szeretnénk felgyújtani a pázsitot, és hidd el, nem szeretnénk. Bogrács sincs itthon, csak Balatonon, igaz ott vagy négy darab. Mondjuk, ha nem sikerül nyárig elköltözni, akkor majd felhozzuk a bográcsokat, csinálunk helyet a tűznek, és itt is megcsináljuk. Már csak azért is. Tudom, hogy ez a ház nem szeret minket, de majd mi kifüstöljük belőle a gonoszságot; szó szerint.

Valaki esetleg nem szeretné megvenni ezt a házat? Van közelébe iskola, bolt, gyógyszertár, orvos, HÉV, busz, bölcsi, ovi, minden ami kell. Naa, nagyon szépen nézek..   

 Itt lett a kedd. A jelentős március tizenhatodika, amikor is vezettek be általános hadkötelezettséget, születtek elnökök, színészek. Meghalt egy Hunyadi, egy feltaláló, és egy hercegnő is ezen a napon. Én ma se nem születtem, se nem haltam meg. Csak úgy tengődtem, benn egy irodának nevezett helyen. Nem is értem miért mentem én oda. Tudtam, hogy sokáig ott leszünk, mert sok a dolog, de nem arról volt szó, hogy délután kettő helyett hétkor indulunk haza. Nem vagyok én normális. Lehettem volna itthon is, a kedves kis szobámba, ahol minden ismerős, erre én halálra unom magam, egy számomra idegen helyen, ahol még zenét hallgatni se nagyon lehet. Szerencsére okos gyerek létemre el tudtam magam foglalni azzal, hogy mindenkit és mindent lefényképezek. Jól esett.

Egyébként a rám, annyira jellemző módon, egy pont hozzáadásával átmentem volna a vizsgán, de ez a nap is nekem kedvezett, így hoztam a formámat, és megbuktam. De legalább utaztam, és megtudtam, hogy a Batthyány téren nem veszek az automatából semmit, mert legalább két perc mire az ember egy darab túrórudi tulajdonosának mondhatja magát.

Olvastam is, és szerelmes vagyok a könyvembe, aminek olyan igazi régi könyv illata van. Ez az igazi axe hatás; mert amint beleszagolok a lapok közé, máris tudom, hogy ő az igazi.

Ismét rájöttünk, hogy szeretjük a csípős ételeket, ettünk is mexikói kaját. Isteni volt, csak ne égett volna a szám utána még húsz percig.

Idén is elérkezett március idusa. Régi kedvenc ünnep a mai nap. Eltelt százhatvankét év és még mindig büszke a magyar nép. Csak ez nem mindig látszik. Mert néhányan akik a politikában jártasak, helyesnek vélik kisajátítani a magyar ünnepi jelképeket, mint például a kokárdát. Ma szerettem volna kokárdát venni, itt Buda külvárosában. Nem sikerült. Nem csak nem volt sehol kokárda, de még hülyének is néztek, és beszóltak, hogy miért venném én fel, ezért az országért. Nem az országért veszem fel, és végképp nem egy pártért, csak mert magyar vagyok, és anno emberek harcoltak a szabadságukért. Itt a fene nagy szabadság, csak nem tudunk vele mit kezdeni. Szerencsétlen Petőfi pedig forog a sírjába, már ha van neki. Szégyen, hogy én érzem magam szarul, hogy kokárdát szeretnék venni. 

Szombaton megint voltunk Anyabanyánál, ahogy szoktunk. De ma jött az én édesapám is. Volt egy kis ijedtség, persze korántsem akkora, mint amikor a karácsonyi pofavizit volt. Szerencsére a hangulat hamar feloldódott, és mindenki jól érezte magát. Apu azt mondta, hogy meglepően gyorsan telt az idő. Ez így van. Átmegyünk olyan kettő körül és egy óra múlva azt vesszük észre, hogy már kilenc van. Nem kizárt, hogy abban a lakásban valami féreglyuk van, ami elszívja az időt. Majd legközelebb megnézem.

Mindent összevetve egy jó hét van mögöttem, bár ma hétfő van, de én vasárnapnak érzem. Holnap megyek kreszre, és nem tudok semmit. Megfogok bukni, de majd mosolygok, és igyekszem nem szarul érezni magamat. 

Emlékszem az első csókomra, és az első szerelmemre és most emlékszem az első pillanatra, amikor tudatosult bennem, hogy a nászutamat tervezem. Szalad az idő. Kicsit ijesztő.

Nászút.

Menjünk Korfura, és lépkedjünk Durell nyomdokában. Gyűjtsünk állatokat, fürödjünk a tengerben, és együnk a korfui mekiben. Majd bérelünk kocsit, jó lesz. Kár, hogy ennyibe kerül.

Menjünk Skóciába. Nem romantikus, de azok a hegyek minden pénzt megérnek. Nézzünk meg Nessie-t, és fotózzuk le jól. De ha már ott vagyunk, ugyan nézzünk már be az angolok fővárosába is. Csillogó szemek; onnan indul az Orient Express, menjünk azzal haza. 36 óra, és kapsz mindent. Ez még több pénzt emészt fel, és ide felé meg sem áll Budapesten. Ez is kilőve.

Párizs. Van Disneyland és ott az a gyönyörű temető, tudod, ahol Jim is van, meg sok más híresség. Vagy Nagy Imre emlékmű is. Megkeressük a Notre Dame-i toronyőrt, kérünk tőle autogramot. Nem beszélünk franciául, és nem tudjuk, hova menjünk. Voltam már igen, de akkor másokkal mentünk luxus szálloda, ahova soha nem mennék vissza. Ezért a két dologért nem éri meg ide menni, majd egyszer máskor.

Málta az szép hely. Kicsi, kisebb, mint Budapest, és kevesebb mint 400 000 lakosa van. Van mellette egy sziget Gozo, ott amikor elmennek otthonról az emberek, benne hagyják a zárba a kulcsot, hogy ha jönne valaki hozzájuk betudjon menni. Nem ott nem tőrnek be, mindenki ismer mindenkit.

Lillafüred. A palotaszálló csodálatos, és van olyan étterem, ahol lehet kézzel enni. Szép a tó, és van kisvasút. Nem lesz baj a nyelvvel. Ez a palotaszálló? Én azt hittem, ez valahol Skóciában van. Jó menjünk ide. Menjünk.

Hát oda megyünk. Lillafüred már vár minket, csak bírjon még ki egy évet. 

 Szörfözök, siklok és keresgélek. Internetezek. Videót nézek. Különleges videó, ahol a világ minden tájáról zenélnek az emberek, hogy egy közös számot alkothassanak. Ebben a pár percben nem számít a vallás, a bőrszín és az sem hogy kinek vagy inkább minek születtél. Csak a zene és annak minden elsöprő ereje számít. Miért nem lehet ezt a pár percet átültetni a világunkra? Miért kell mindennek ennyire nehéznek és számomra felfoghatatlanak lennie?

Talán van valami abban a mondatban, ami minden szépségkirálynő száját elhagyja; világbéke. Tudom, hogy soha nem lesz ilyen, és egyébként is őrült elképzelés, de világ tolerancia lehetne. De tolerálni nagyon nehéz, a legtöbben nem is képesek rá, közöttük én sem, legalábbis valamit nem tudok tolerálni.

Kár, hogy nem olyan egyszerű elfogadni az embereket, mint a videóban. Túl sok a komplikáció, és nincs olyan ember vagy isten, aki meg tudná oldani. Inkább elfordítom a fejem, mert nem tudom elfogadni az emberi gyarlóságot és utálatot. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, pedig tisztában vagyok vele, hogy csak az én kis világomban egyenlő minden ember, még akkor is, ha nem szeretek minden embert.

Folyton eszembe jut egy nagy igazság; amióta egy isten léteik, gyilkolnak a nevében.

 Ismered azt az érzést, hogy kihalnak körülötted az emberek? Idős embereknél ez egy természetes folyamat, persze csak addig amíg, ők maguk is meghalnak. Én nem érzem magam még idősnek, de mégis hullnak az emberek. Nem kizárt, hogy azért mert sok idős rokonom, ismerősöm van.

Tegnap kora délelőtt meghalt a Levente. Nem sírtam, azt hiszem nem is fogok. Tudom, hogy halottról vagy jót vagy semmit, de egyébként én nem szerettem őt. Nagyon más világ volt mint én, ami nem is csoda, tekintettel a több mint hatvan év korkülönbségre. Én csak azért szerettem, jobban mondva elviseltem, mert mama szerelmes volt. Valószínűleg életében utoljára. Azért rossz érzés, hogy meghalt, mert tudom, hogy mamának és a kedves fogadott tesómnak nagyon fog hiányozni. Próbáltam visszaemlékezni a közös pillanatokra. Nem volt sok, és amit sikerült előhalásznom az agyamból sem a legjobb emlékek. Szegény ember kicsit pedó volt, persze nem a szó szoros értelmében, csak néha elfelejtette, hogy én és a barátnőim még fiatalok vagyunk, és ő már nem. Általában csak nézett. Igaz volt példa, hogy nem csak nézett. Már nem emlékszem teljesen tisztán, mert még csak 11 lehettem, de az biztos, hogy olyan helyre tévedt a keze, ahova nem való. Ugyan elmondtam mamának, de nem tudom, hogy mi történt utána. Nem is emlegettem fel ezt többet. Nem is érdekelt. Nem volt megrázó élmény, csak szimplán helytelennek találtam, ahogy most is.

Egyébként kedves ember volt, szerette mamát. Bár elég érdekes módon mutatta ki érzéseit, ebben hasonlított mamára. Mert mint kiderült tegnap; mamám egyetlen barátjának vagy férjének sem mondta, hogy szeretlek. Nem tudom, hogyan csinálta, de nem mondta.

Egyébként Mamika se szerette, és Barbi ( tök jó, hogy a Word szerint ez a név/szó nem helyes..) meg konkrétan menekült előle. Annyi jó volt, hogy amikor mamával veszekedtek, tudunk élő Mónika sót nézni, csak verekedés nem volt. Na ez egy szép emlék, ahogy lépcsőfordulóban ülünk, és próbáljuk elfojtani a belőlünk előtörő nevetéshullámokat. Általában sikertelenül.

Nagy fazon volt az ember, még ha nem is az én világom, de elismerem, hogy tudott élni, és élt is. Nyugodj békében Levente..

Emlékszel még amikor? Tudod akkor ott voltunk. Nem emlékszel, az volt életünk legjobb nyara, vagy az előtt volt? Te sem tudod?

De tudom. Volt egyszer kétezernégy, amikor szokásomhoz híven, ellátogattam a magyarok kicsi tengeréhez. Persze nem egyedül. Velem volt a lány, a legjobbbarátlány. Azon a nyáron voltam tizennégy éves, azon a nyáron sminkeltem ki magam először úgy, hogy ki is mentem vele az utcára. Azon a nyáron csókolóztam először. Azon a nyáron táncoltam az asztalon, és leégettem a hagymát, és szerencsétlenségemre, ezekről még video is készült.

Eltelt egy év. Kétezeröt lett hirtelen. Életem legszebb nyarával jött ez az év, de tele fájdalommal. Nevettünk a legjobbbarátlánnyal, viccesen néztünk ki, fekete gatya, kék lapszoknya, pindurpanduros felső, tíz gyűrű két kézen, nyakig karkötők és nyakláncok. Te, miért nem öltözködünk már így? – kérdezi tőlem a kedves barátosném. Na, szerinted miért nem? Mert már kezdett unalmassá válni, hogy megnéznek az utcán. Mert már nem csak önkifejezésre használjuk az öltözködést. Mert már nem biztos, hogy tudnánk kölcsön kérni egymástól ruhákat, mint akkor. Más az ízlésünk. Nem öltözködünk így, mert valami folyamat indult el bennünk, ami arra késztet, hogy legyél letisztult, ne különcködj folyton. Én hallgatok rá, te meg már csak ennek a folyamatnak élsz. Engem kérdez, hogy miért nem öltözködünk hippis alteres rokkeres stílusban, amikor ő előbb eldobta ruháit, mint én. Ő kérdezi, amikor én még a magas sarkú, kopogós cipőben is hülyén érzem magam, eközben ő miniszoknyával horda a tiptop cipőjét. Hát normális ez? Kérdezze magától. Nem én lettem szőke, igaz, hogy gondoltam rá. Ő lett a csinci nő, én meg hát maradtam magam. – Nem tudom. Gondolom csak úgy. De nézzük tovább a videókat, képeket. Nézd még milyen rossz volt a hajam. Rövid és nagyon vörös. Heh. Ott az a kép, amit küldtem Kockának, és azt mondta, jó rajta a seggem. Ezek a fotós srácok, akiket leszólítottál. Ne, csak ezt a videót ne. Fürdőruha, vizes haj, numa numa dal és idióta tánc. Örökre meg marad, mert engedtem, hogy felvegye a legjobbbarátlány.

Tényleg ez volt a legjobb nyaram, eltekintve attól, hogy a kicsi kutyám elment az örökkutyamezőkre csontot rágni. Jó volt a táborban is, ahol filmet forgattunk, és nem voltam a vámpírlány, aki megöli Columbot, és össze szűri a levet a Sith nagyvezérrel, aki megöli a Jedi fiát. Jó szerep. Ekkor még nem ittam kávét, nem is tudom, hogy volt ennyi energiám.

Jó volt az a kétezeröt. Volt szakítás, kajacsata, sok pasi felszedése, akikkel nem történt semmi, összejövés volt barátokkal, volt kutya és dédi elvesztés, és még Kockával is összejöttünk ebben az évben. Mozgalmas, vagy mondhatnám, hogy mozgalom, csak nem vagyok benne biztos, hogy milyen mozgalom, így nem is mondom; maradok a mozgalmasnál. (Ami egyébként lehetne több mozgalom egyben.)

Most a legjobbbarátlány kitalálta, hogy idén ha megyünk a nagy tóhoz, öltözzünk megint így. Mert nekem még megvannak a régi ruháim, és akkor mindenféle hülyeséget felveszünk, és úgy nevetünk, mint régen. Szegény, azt hiszi, hogy a ruha teszi a nevetést, pedig nem. Ha nincs rajtam hat szín is ugyanúgy tudok csinálni a számmal, mint öt éve. Nem baj, megadom neki azt az örömöt, hogy úgy teszek, mintha még 14 lennék, csak ártatlan pofát kell vágnom, úgyis mindig tizenötnek nézek a boltban, egy évet pedig csak le tudok valahogy faragni magamból.

 Itt a március, már negyedik napja. Ma esni fog a hó, ahogyan szokott. Még megpróbál visszajönni a tél, de nincsen esélye, mert már elégették szalmabábu formájában. Én nem öltem meg a telet, még bennem él, de már láttam, hogy itt-ott rügyeznek a fák. A természet győz a természet fölött. Mennyire szép dolog. Tegnap megbüntettek, irreálisan magas árat szabtak ki ránk, de nem hagyjuk magunkat, és telefonálunk. Mert mi tudjuk, hogy nekünk van igazunk.

Nem sokára megyek az én apukámhoz beszélgetni. Majd jön ide kedves barátnőm, aki eddig felém se nézett. Mondta a telefonban, hogy majd meglátom mennyire lefogyott. Biztos, hogy csak azért jön, hogy majd én jól elmondom neki, hogy mennyire jól néz ki. Hát nem fogom, mert neki hiába mondom. Soha nem lesz magával megelégedve. Azért mutat akkora önbizalmat és egoizmust, mert utálja magát. Nem tudom kinek akar folyton megfelelni, talán a barátjának, aki kövérnek tartja, pedig nem az.

Elolvastam életem első Rejtő regényét. Tetszett. Már egyszer belefogtam egy könyvébe, de nem értettem a humorát, és inkább leraktam, hogy majd akkor olvasom el, ha megérett hozzá a vicc központom. Na most megérett. Nem röhögtem fel hangosan, néha még el se mosolyodtam, de belül nevettem. Szeretek belül nevetni, olyan titkos és meghitt. Mintha kapcsolatom lenne a könyvvel, mint mikor két szerelmes összenéz és rá mosolyognak egymásra, és csak ők ketten tudják a titkot. Kapcsolatom van egy könyvvel, azaz sok könyvvel, mert amikor lerakom őket, még nem szakítok velük, legalábbis nem minddel. Vannak jó könyvek, amiket szeretek, de nem vagyunk meghitt kapcsolatban, és vannak rossz könyvek, amikkel viszont titkos viszonyt folytatok. Titokban olvasom őket, mintha bűn lenne; nem kell, hogy a kedvenc könyveim, amik mesterművek (vagy közelednek a mestermű megnevezés felé) kiábránduljanak belőlem a rossz ízlésem miatt.

Most is olvasok egy könyvet, még nem tudom, hogy szeretni fogom-e vagy sem. De a történet nagyon tetszik, a fogalmazás pedig nem annyira az én stílusom, de lehet, hogy amikor elolvasom az utolsó mondatot is, magamévá teszem.

Tegnap este, nagyon jót beszélgettünk Kockával a vallásokról. Megbeszéltük, hogy miben más az ha valaki egy istenben hisz, mintha több istene lenne. Megnéztük minden oldalról, hogy melyik a kedvezőbb az embernek, melyiket könnyebb elfogadni. Én voltam a több isten hit ügyvédje, Kocka pedig az egy isten hitet védte. Jó volt. Röhögtünk a jehovák próbálkozásain, és megállapítottuk, hogy egyikünk se szeret vitatkozni a mélyen vallásos emberekkel, mert tiszteljük őket, hogy nekik ekkora hitük van valami iránt, amiről nincsen tárgyi bizonyítékuk. Én csak akkor állok le vitatkozni, ha rám akarják tukmálni a vallásukat; jó velük vitatkozni, mert azt hiszik, hogy meg fognak győzni, pedig nem tudnak.

Nem kell azt hinni, hogy bajom van a vallásokkal, sőt engem nagyon is érdekelnek, csak ne akarják rám erőszakolni a hitüket.

 Átok ül rajtam. Itt a fejemen, és néha a lábával belerug a kezembe, pont akkor amikor a kávés bögrémet tartom benne.

Eltörtem a kávés bögrém, Megint.. 

Már kezdtem megszeretni, már a sajátomnak éreztem erre kicsúszik a kezemből. Még jó, hogy nem a születésnapomra kapott bögréből iszom a kávém, mert ha azt töröm el, elsírom magam.

Veszek magamnak egy műanyag bögrét, mert ha azt eltöröm, azt meg is érdemlem..  

Valaki vegye le rólam ezt az átkot! Én szeretem a bögréimet, de a kávésat a legjobban.

Mennyi ötletet halmoz fel az ember élete során. Mennyi remek, és mennyi pocsék gondolat fut végig az agyán. Mi mindent tehetne meg, és mi mindent nem tesz meg. Máskor félre lép és elesik. Zuhan a messzeségbe, ahol talán a semmi sincs. Nem érez, nem vesz levegőt, nem pislog, csak van. Majd felébred, felkel az ágyból és újra megtanul járni. Ember lesz megint, s elfelejti az eséseket.

 

Mi arra a garancia, hogy én véghez tudom vinni, amit elterveztem? Tulajdonképpen semmi, csakis én magam. Ha elég kitartó vagyok, és a szerencse is mellém áll, nincs az az Isten vagy Istenek, akik megállíthatnának. Mert az ember; harcoló típus, mindig küzd, hogy jobb legyen. Túlélnünk, az emberiség túlél mindent, még saját magát is. Nem jön olyan világvége, ami el tudná pusztítani az érzéseinket. Én hiszek még magunkban; nem adom fel mint annyian. Nem hinném, hogy naiv vagyok, csak látom, hogy az ember mindig csalódik a saját társadalmában, s az előtte élőket idézi, ők a példák, mert ők még emberek voltak. Nem igaz. Az ember vagy mindig is ember volt, vagy soha nem is létezett olyan lény, hogy ember.

 

Mitől leszek ember?

Mitől hisznek embernek?

Mitől érzem magam embernek?

Miért gonosz az ember?

Miért hal meg az ember?

Miért érez az ember?

Miért jó az ember?

Miért él az ember?

Miért fél az ember?

Miért különleges az ember?

Mitől lesz az ember, emberebb?

Miért változik az ember?

Miért gondolkozik az ember?

Miért lát színesen az ember?

Miért alszik az ember?

Miért nem eszik az ember, embert?

Miért szeret az ember?

Mitől utálják egymásat az emberek?

Miért boldog az ember?

Miért nem hal ki az ember?

Mitől szép az ember?

Mitől hisz az ember?

Miért tisztel az ember?

Miért játszik az ember?

Mitől él az ember?

Miért lélegzik az ember?

Miért magányos az ember?  

Miért tervez az ember?

Miért nem marad meg magának az ember?

Miért megy el mindenhova az ember?

Miért nem csodálja magát az ember?

Mitől lesz tehetséges az ember?

 

A gyilkos is ember?

 

A pedofil is ember?

 

A beteg is ember?

 

A politikus is ember?

 

 

Nem leszek ember, mert embernek születtem, azt mondták rám a kórház hideg falai között, hogy ember vagyok. Nem élek még igazán, de már lélegzem, és egyszer meg fogok halni. Még ártatlan vagyok, és csupán az eredendő bűnt hordozom magamon. Még nem tudok mosolyogni, de idővel megtanulok. Mosolyogni fogok ha boldog leszek, és néha akkor is, amikor nem. Mert az ember játszik, hogy könnyebb legyen. Egy olyan faj tagja lettem, ami a lehető legbonyolultabban éli az életét. Mindenben értelmet keres, és megőrül, ha nem találja azt. Pár ezer év alatt komplikálttá tettük az életet. Nem megrovás ez, hanem dicséret. Haladjunk tovább, és keressünk még csomókat az emberiség fonalán, amiket megoldhatunk vagy átléphetünk, de semmibe nem vehetünk.

Az emberi élet menete lassan eléri az emberi képességek csúcspontját. Elérjük azt a szintet, amire képesek vagyunk. Mert ez még nem lehet a maximum, ennél lennie kell többnek. Úgy lesz egyszer az ember tökéletes, hogy magában hordozza az örökös program hibáit (mint a windows) amik által olyan embernek érezhetjük magunkat, mint mindenki más. Mert hiába szeretne mindenki különleges lenni, amikor minden ember különleges. Kitűnni lehet a sorból, de nem feltétlenül szükséges; hiszen a program hibáink mindig visszatérnek és hibázunk. Mint minden ember. Tehát minden ember, ember. Az egy másik kérdés, hogy én nem tartok minden embert embernek.  

Minden érdekeltnek! (ezt a kifejezést szereti a Word) Van nekem egy „pót-nagypapám”. Tehát mamám most már volt barátja. Levente. Idén lesz 88 (nyolcvannyolc) éves. Korházban van. Nem rég úgy vitték be, hogy nem is jön már ki onnan. Haldoklott. Ma már jobban van, fel tud kelni az ágyból, és flörtöl a nővérkékkel. Ez az ember mindent túlél, még az életet is. Pedig volt már rákja és trombózisa is. Hihetetlen. Igaz, ha valakinek olyan élete volt mint neki, akkor ezt nem csodálom. Háborúzott, és minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy a hölgyek közelébe legyen, minden hátsó szándékával egyetemben. Volt két felesége, van két gyereke, és most született az első unokája. Én soha nem szerettem őt, ahogyan a dédnagymamám sem. De ez mellékes, mert mamám szerette. Szereti most is, bár szakított vele, igaz erről elfelejtett szólni neki. Irigyelni lehet az ő életét, amit most épp a fia folytat. Dolgozni szokott, bár a mosolyával elintézi, hogy három hónapra Egyiptomba menjen búvárkodni. Véletlenül lett egy gyereke, akit ma már mindennél jobban szeret, de ettől függetlenül élvezi, hogy sétáltatás közben fel tud szedni csomó nőt, akik oda mennek megnézni a babát.

Olvastam egy cikket egy mormon felekezetről, akik poligámiában élnek. Volt egy férfi szintén nyolcvannyolc évesen; öt feleség férje, negyvenhat gyerek apja, és figyelem; k é t s z á z h a r m i n c k i l e n c unoka nagyapja. 239! A családi összejövetelek olyan lehetnek, mint egy 10 osztályos évfolyam találkozó. Na ők tényleg nagycsaládosok. Érdekesek lehetnek a karácsonyok, bár szerintem nem vesznek egymásnak ajándékot mert az túl világi és anyagias dolog, de tegyük fel, hogy vesznek, akkor a férfinak minimum 290 ajándékot kéne vennie, és még nem számoltam bele a férjeket és feleségeket. Érdekes világ lehet egy ilyen kolóniában élni, de azért nem költöznék oda, nem tudnék mindennap ugyanolyan 19. századi puritán ruhába mászkálni, ráadásul nem hallgathatnék zenét, mármint olyan számomra zenét. Belehalnék. De még nem hívtak meg oda, és amúgy is a monogámia híve vagyok.

Szívesen elmennék az ehhez hasonló elzárt közösségekhez, hogy megtapasztalhassam, és talán megérthessem az ő életvitelüket. Bár erősen kétlem, hogy csak úgy kíváncsiságból megengednék, hogy ott lakjak velük hónapokig.  

 Mint minden reggel, ma is álmosan mozgattam az egeret a gép előtt. Megnézem a leveleimet, elolvasom a híreket, ha érdekel, és felmegyek facebookra, hogy megnézzem a farmom. Két pislogás, és három tulipán leszedése között oldalra pillantottam, és megakadt a szemem, egy hirdetésen. Angyaltanfolyam. Tovább nem olvastam el, mert a piros virágok jobban érdekeltek, de elkezdtem azon agyalni, hogy mit csinálhatnak egy ilyen tanfolyamon. Angyalt képeznek belőlem, azaz elhitetik velem, hogy angyal vagyok és én hülye elhiszem, és fehér köpenybe fogok járni, vigyázok az emberekre, gyógyítok és egy gyenge pillanatomban, amikor már teljes a rózsaszín, jobban mondva fehér köd a fejem előtt, rájövök, hogy az angyalok igenis tudnak repülni. Felmászom egy fára, az se zavar, hogy a régi szánalmas, halandó énem nem tud fára mászni, és leugrom onnan; tehát repülök. Ez olyan angyali halál lenne.

Mikor e gondolatmenet végére értem, megint oldalra pillantottam, hogy elolvassam az egész hirdetést. Nem ám belőlem csinálnának angyalt, hanem megtanítanának velük kommunikálni. (Szeretnél megtanulni kommunikálni velük? Érezni a jelenlétüket? Március 21. Valami budapesti kerület..) Tehát az angyaltanfolyamon, nem leszek angyal, ahogy egy angol tanfolyamon se leszek angol. Pedig már tetszett a gondolat, hogy ostobaságomban elhiszek nekik mindent, és csak akkor jövök rá az igazságra, amikor már negyvenkét centire vagyok az aszfalttól. Beszélni meg nem szeretnék velük, mint mondanának? Maradjanak ott fent, ahová valók. (Tudjuk ám, hogy mi lesz, ha egy lejön ide. Tovább halad lefelé, és az ember elnevezi Lucifernek.)

Egyik este néztem valami nagyon érdekes műsort, egy gyógyítóról, aki láthatatlan műtéteket végzett. Volt egy nő akinek limfómája volt, és ez a nagymester ’megműtötte’. Persze nem történt semmi. Majd a második ilyen beavatkozás után magához hívta a mester a nőt, és elmondta neki, hogy a szellemek az szeretnék, ha elmenne a nyugati orvosokhoz, mert ők fognak rajta segíteni, mert neki most erre van szüksége. A beteg kapott kemot, és meggyógyult, és szentül hiszi, hogy ez azért van mert a mester aki kapcsolatban van a szellemvilágban elküldte a kórházba. (irónia kezdete) Szerintem, tényleg a szellemek mondták a mesternek, és nem azért mondta, mert nem tudott neki segíteni és ott volt egy tévés forgatócsoport. (irónia vége.)

 

Tanulság; reggel ne olvass facebook hirdetést, és késő este ne nézz tévét. 

Ha minden igaz, mama lemegy Balatonra pénteken, egyedül. Mi meg maradunk itt ketten szintén egyedül. Remélem, hogy le tud majd menni, mert azért az már valami, ha ennyit tud vezetni egyhuzamban.

 

Majd májusban, ha már egyszer nekem is lesz kicsi kártyám, amivel lehet vezetni, én is lemegyek majd Balatonra, persze nem rögtön, mert még szeretnék élni pár évig. Most kb. öt ember jelentkezett első utasnak, de sajnos ennyi ember, nem fér el a kocsiban. Eddig nagyon nem akartam vezetni, de így hogy itt van előttem már a lehetőség, és majdnem frontálisan ütközöm vele, kezd megjönni a kedvem. Lehetőségek tárháza nyíl meg most előttem.

Már csak egy dolog van a jogsival kapcsolatban, amit elszeretnék mondani, és ígérem abbahagyom. Van az irodában, a Miszisz Tökéletes. Kocka hosszan írt is róla; ő az a Nő, akinek tökéletes a családja. A gyerekei gazdagok, és sikeresek. A fiának olyan felesége van, aki most csinálja a harmadik diplomáját. Az egyik unokája a legjobb történelemből az egész osztályban, mert zseni. A nagyobbik unokájának vett egy órát a szalagavatójára, és megrendelt egyet a ballagására is. Mert a két óra valakinek Jár. Ez így mind nem probléma, de ő ezekkel dicsekszik. Mindig elmondja, hogy az ő unkája a legokosabb, az ő gyereke a legsikeresebb. Kiderült, hogy e tökéletes családban is vannak hibák. A kedves unoka, akinek nem sokára már két karórája lesz, megbukott a kresz vizsgán. Ez nem érdekes annyira, de nekünk sokat jelent; már tudjuk, hogy ők is emberek.

 

Tegnap időutazáson voltam. Elmentem a kilencvenes évek csodálatos világába, ahol a Turbo rágó csak 20 forint, és mindig van benn tetoválás, vagy matrica. Vettem tíz darabot, gondoltam majd felrakom a menő tetoválásokat, és én is menő leszek. Szép ötlet volt, csak nem tudtam megvalósítani. Mert azok a fránya rajzok nem akartak a kezemre kerülni. Először vízzel csináltam, mondván, hogy így kell, aztán kiderült, hogy csak nyomni kell a kézre és oda varázsolódik, de ez se történt meg. Így szegény Én, Tatoomon nélkül maradtam. Még jó, hogy nem vagyok már hat éves, így nem sírtam el magam. Nem érte meg a pénzét, az időutazás. Ráadásul már nem húsz forint egy ilyen ízetlen csoda, hanem huszonöt; kész rablás. Nem éri meg visszamenni, mert csalódás érheti az embert, és a híres Turbo rágó sem az igazi már, talán akkor a ma már Danonino néven futó kis joghurt sem lenne olyan finom.