Idén is elérkezett március idusa. Régi kedvenc ünnep a mai nap. Eltelt százhatvankét év és még mindig büszke a magyar nép. Csak ez nem mindig látszik. Mert néhányan akik a politikában jártasak, helyesnek vélik kisajátítani a magyar ünnepi jelképeket, mint például a kokárdát. Ma szerettem volna kokárdát venni, itt Buda külvárosában. Nem sikerült. Nem csak nem volt sehol kokárda, de még hülyének is néztek, és beszóltak, hogy miért venném én fel, ezért az országért. Nem az országért veszem fel, és végképp nem egy pártért, csak mert magyar vagyok, és anno emberek harcoltak a szabadságukért. Itt a fene nagy szabadság, csak nem tudunk vele mit kezdeni. Szerencsétlen Petőfi pedig forog a sírjába, már ha van neki. Szégyen, hogy én érzem magam szarul, hogy kokárdát szeretnék venni.
Szombaton megint voltunk Anyabanyánál, ahogy szoktunk. De ma jött az én édesapám is. Volt egy kis ijedtség, persze korántsem akkora, mint amikor a karácsonyi pofavizit volt. Szerencsére a hangulat hamar feloldódott, és mindenki jól érezte magát. Apu azt mondta, hogy meglepően gyorsan telt az idő. Ez így van. Átmegyünk olyan kettő körül és egy óra múlva azt vesszük észre, hogy már kilenc van. Nem kizárt, hogy abban a lakásban valami féreglyuk van, ami elszívja az időt. Majd legközelebb megnézem.
Mindent összevetve egy jó hét van mögöttem, bár ma hétfő van, de én vasárnapnak érzem. Holnap megyek kreszre, és nem tudok semmit. Megfogok bukni, de majd mosolygok, és igyekszem nem szarul érezni magamat.
Utolsó kommentek