Masqurade

 Régebben mindig tartottam ilyen szeánszokat, legalábbis számomra azok voltak. Gyertyákat gyújtottam, beraktam valami befordulós zenét és elmerültem a semmibe, jobban mondva a gondolataim között kotorásztam, úsztam is egy keveset, majd kikötöttem a hajómmal, és meguntam magamat. De ilyenkor a tömérdek semmiből, ami körülvette az agyamat olyan információ áradat indult meg, hogy leírtam. Meghalt a papír, amire írtam, és a toll meg eltűnt valahol az éterben. Így is megérte; közelebb jutottam a testemben lévő maghoz. Most egyedül vagyok itthon. A lámpák égnek, legalábbis fényt adnak ki magukból, a zene szól, de nem fordulok bele a testembe. Kint maradok, hogy úszhassak a fényben. Nem sokat érek el vele. Unatkozom itt. Fém zene kell a fülemnek. Érezni akarom, ahogy a hideg metál csiklandozza a dobhártyám. Eleinte fáj, mintha ezernyi tűvel szurkálnák az agyamat, de utána elkezd kellemesen bizseregni, ismerős érzés. Befelé tartok. Azt hiszem, ma sikerülni fog, és még egy centivel közelebb jutok a nirvánához, amit nem keresek. Csöndben sírok, bár nem vagyok szomorú és nem érzem magam bánatosnak. Kijön belőlem egy fajta mocsok, amit régebben elraktároztam. Nem tudni, hogy mi az, de távozik. Nem köszön el. Megnyugszom majd aléltan fekszem el a padlón. Lélekben legalábbis. Mert még mindig a fotelbe ülök, ölemben a melegen tartó géppel. Biztonságot nyújt ez a fekete szerkezet. Elégedetten pihentetem meg rajta a kezem, ha nem jutnak eszembe a szavak. Lehet, hogy tényleg a hideg parkettán kéne feküdnöm, és bámulni a fehér plafont. Nem is tudom, miért maradt fehér, amikor megmondtam, hogy azt is fessék be. Most már tudom, hogy nekem kell festeni a falat, és akkor olyan lesz, amilyenre én szeretném. Majd lefestem magamat is. Átváltozom, és ha nem is bogár leszek, de egy fecske még belőlem is kitelik. Amúgy is kevesen vannak szegény madarak, majd én jövök és egyel többen lesznek. Az ember pedig nem fogja észrevenni a különbséget, csak egy madarat fog látni, aki nem tudja, hogy merre kell menni.