Réges-régen egy nem is olyan messzi utcában, volt egy iskola. Ezerkilencszázkilencvenhatot írunk, és én mint gólya, amit ebben a korban még nem használunk, tehát mint kisiskolás léptem be a hatalmas ajtón. Legalábbis akkor még nagyon nagynak láttam. Az én szent általános iskolám. Megannyi csodálatos élmény, szép emlék, és pár rossz nap, amire ma is emlékszem. Az udvaron játszottunk, mint mindenki más a napköziben. Volt egy kisfiú, még hozzánk képes is fiatal volt, mi akkor voltunk talán 3. osztályosok, ő talán még ovis volt. Nagyban nyomta a kámehámét. Songoku. Menő volt akkor, legalább annyira mint a Spice Girls. Én kinevettem, mondván, hogy azért mert madarat formáz a kezével még nem fog belőle égő golyó repülni. Rossz ötlet volt. Kiderült, hogy ez a fiú, az én környezet tanárom gyereke volt, akinek az osztályából egy fiú vigyázott rá. A hatalmas (akkori szemmel) bébicsősz nekem jött, és elkezdett fojtogatni. Napközi rulz. Persze nem történt semmi az ijedtségen kívül, csak egy kicsit piros lett a nyakam. De arra emlékszem, hogy a tanár kicsi fia azzal bizonyította, hogy ő úgymond felsőbbrendű mint mi, hogy elmondta a ’MerkúrVénuszFöldMarsJupiterSzaturnuszUránuszNeptunuszPlutót’-t . Én azaz mi akkor még nem tanultuk ezt, de ma már félholtan is elmondom. Van ám oka, hogy ezt mind leírtam. Két darab kedvenc bolygóm van (volt) a Jupiter és a kicsi és magányos Pluto. A kicsi és magányos már nem bolygó, pedig szerintem meg van hozzá a joga, nem lehet így árván hagyni szegényt, de nem az én döntésem. Nem elég, hogy a kicsi bolygót elvesztettem, de ma már azt olvasom, hogy a Jupiterről eltűnt egy csík. Nem akarom elveszteni az utolsó nem annyira kicsi bolygómat.

Ma megyek Metallica-ra. Álom válik valóra. (hejj de szép alliteráció, pedig kuci nem költ, hanem alliterál /mert a kuci költ az alliterál/)

Holnap fájni fog a lábam és a torkom, remélem nem lesznek olyan harci sérüléseim, mint Boginak.