Mindenki ismeri a reggeli érzést, amikor még nem akar felkelni az ágyból, de tisztába van vele, hogy muszáj lesz. Az ember lánya (közismertebb nevén; én) nagy nehezen kikecmereg a meleg takaró alól, ami még ebben a majdnem nyári időben is csábítóbb, mint a konyhában lévő kávéfőző.
Ha nem akkor kellene felkelni, amikor még aludna az ember, semmi bajom nem lenne vele. Szeretem nézni ahogy egyre világosodik a szoba, ahogy megindul az élet Budapest eldugott északi részén, de ez sem éri meg azt, hogy ne tudjam meg az álmom végét. ami még a korán kelés egy hatalmas előnye; az a rengeteg idő. Amikor nyáron négy előtt nem feküdtünk le és kettő előtt nem keltünk fel, rövidek voltak a napok, még akkor is ha ugyanannyit voltunk ébren, mintha reggel keltünk volna. Megvannak ezeknek a rövid napoknak is az előnyei; az éjszaka közepén senki nem zavar, bármit lehet csinálni. Ilyenkor szoktam megnézni azokat a filmeket, amikre senki nem kíváncsi, és ha szóba kerül, talán még azt is letagadom, hogy láttam.
Ilyen volt ez a mai reggel is. A nyavalyás telefonok és az ajándékba kapott óra kellemes hangja nagyon hangulatos ébresztés nyújtott. Konkrétan úgy éreztem, hogy valaki két kis kalapáccsal veri az agyamat. Ritmusra. Ha lett volna energiám biztos kamikaze akciót hajtottam volna végre a telefonokon.
Ma ugye mentem be a kórházba mamával. Hívott magán mentőt, hogy az vigye be, mert nem tud ülni, és a mentő ilyen szempontból nagyon előnyös, ugyanis van benne egy ágy. Ráadásul a mentősök beviszik a beteget, elintéznek neki mindent és csak várni kell. Vártunk is. Le volt zárva az egyik szárnya az osztálynak, valami műszaki okok miatt, így alig volt szabad ágy. De legalább utaztam mentőben, most életemben először, és nagyon remélem, hogy utoljára is.
Ott állok a folyosó végén, kicsit neki dőlve a pultnak, mert ülőhely egyáltalán nincs, és ha lett volna se ültem volna le, mert folyamatosan érkeztek a betegek. Láttam, hogy jön egy fiatal srác, szerintem még annyi se volt, mint én. Csak azért figyeltem fel rá mert fekete ruha volt rajta. Gondoltam na ő is jó zenét hallgat. Majd odaért elém, akkor vettem észre, hogy az anyjával van aki szintén feketében volt, és épp egy orvos nyújtotta felé a kezét.
„Őszinte részvétem..”
Most már tudtam, hogy miért van feketében a fiú és az anyja. Biztos meghalt az apja, gondoltam. Sajnáltam őket, de már így is annyi behatás ért azon a folyóson, hogy nem néztem őket tovább. Volt egy fiatal nő, aki sokat beszélt a hozzátartozójával, és jó korházi illem szerint én hallgatóztam is. Ő mondta, hogy:
„Láttad a nőt és a fiút aki most ment el? Na neki halt meg a lánya, most lett nemrég húsz éves, borzalmas.”
Amikor ezt meghallottam, megakadt bennem a levegő és lemerevedtem. Pont lány és pont húsz éves, mint én. El akartam bújni, nehogy meglásson a nő. Nem akartam ott lenni fiatalon és egészségesen, menni el onnan messzire. Ennyi fájdalmat egy helyen. Megijedtem. Lelkiismeret furdalásom lett, hogy én ott vagyok. Minek vagyok ott, hiszen lehetnék annyi más helyen, de ezeknek az embereknek nincsen más lehetőségük. Ugyan nem kötelező ott lenniük, de akkor szembe kell nézniük a halállal, ami nem annyira egyszerű. Inkább bejönnek a kórházba, és reménykednek. Én meg csak azért mentem be mert muszáj volt. Mert ha nem megyek, akkor mama nem tud kipakolni. Én elmehetek onnan bármikor, de vannak olyanok akik ott maradnak életük végéig. Nem is értem teljesen a kórházak felépítését. Okos és egyszerű megoldás a betegeket egy helyre tenni. Fizikailag jobb így, mert mindenkit eltudnak látni, és az orvosoknak nem városok, csak osztályok között kell rohangálniuk. De szerintem az a tudat, hogy az ember kórházban van kicsit megváltoztatja a közérzetét. Ha nem az elfekvőben van az ember, akkor látja, hogy a többi beteg is megy haza, és már azt várja, hogy ő is mehessen. De ha valaki például az onkológiára kerül, akkor már nem érez így. Onnan leginkább azért mennek el az emberek mert már nem tudnak velük mit kezdeni, vagy meghalnak és egy ronda, rideg és személytelen fehér koporsóban viszik le a hullaházba. Nem lenne emberségesebb, ha nem találkoznának a halállal, a már amúgy is eleget szenvedett emberek? Dehogynem. Csak épp nem lehet megvalósítani. Még a legszebb kórházi osztályon is ott van a halál. Mert a halál mindig követ téged, nem menekülhetsz, mert utolér. Bár én még nem félek tőle, mert még elég gyorsan futok. Majd ráérek akkor rettegni amikor már az árnyékom is gyorsabb mint én. Bocsánat a búskomor hangulatért, de ez történik, ha kórházba megyek.
Utolsó kommentek