A minap mentem az utcán és elejtettem egy százast. Nem a kerek, gurulós fajtát hanem még a papírból készült téglaformát. Szomorkodtam, mert nem tudtam felvenni. Nem értem le a földig. Nyújtottam a lábam, kezem, nyakam még a szemem is majd kiesett, de semmi eredmény. Hivatalos álláspontok szerint túl távol vagyok a talajtól, a nem hivatalos verzió szerint már több éve nem volt a kezembe papír százas, és egyébként is csak egy dilettáns álmodozó vagyok. Azt hiszem most kivételesen mindenki hihet a pletykáknak, mert a nem hivatalos verzió az én személyes hivatalos, államilag elfogadott verzióm. Eltelt száz post, ez már épp a százkettedik (Nem tudom elsütni azt a poént, hogy most a százegyedik post írása közben a 101 kiskutyát nézem, bár már van 102 kiskutya is, de az nem az igazi.) Én pedig mint olyan ember aki soha nem felejt el semmit, ezt is elfelejtettem, pedig direkt figyeltem. Ennyit az én figyelmemről, és minden másról. Megnyugodtam, hogy kitartok valami mellett ami érdekel. Nem szokásom, mert hamar feladom a dolgokat. Nincsen bennem kitartás, de most kezdem úgy érezni, hogy a változás lehetséges fogalom az életemben.
Ma beszélgettünk Kockával. Leginkább rólam, és mamámról. Talán itt az alkalom, hogy minden mocsokról az életembe levegyem a leplet, esetleg lepedőt ki minek szeretné hinni.
Azt mondta Kocka, hogy nem mama döntése volt, hogy felnevelt engem. Pedig leginkább az övé volt. Ott voltam apuval és az akkori majdnem családommal. Apu sokat ivott, és engem mint zsarolási eszközt vetettek be. Elvittek mamához, mondván majd apám abbahagyja az ivást. Nem történt meg. Nem vittek vissza, és azt hiszem nem is kérte, hogy vigyenek vissza. Ott ragadtam és most ennek a súlyát cipelem magamon. Mert úgy érzem, hogy kötelességem itt lenni mamával, még akkor is ha nem akarok. Háború van bennem, mert nem én kértem, hogy megtegye, nem én mondtam neki hogy tartson el. Így alakult, most viszont nem mondhatom azt, hogy nekem erre nem volt szükségem; vissza az egész. Mert vett nekem kaját, adott egy csomó ajándékot, bár a nevelésemben nem nagyon vett részt. Akkor voltam jó, amikor nem volt velem probléma. Ahogy elkezdődtek a problémák bennem, kamaszkor és a nagy lázadások korszaka, inkább kiszállt. Magában tervezgetett, ellopta a naplómat, hátha megtudja mi a bajom, de nem beszélgetett velem. Onnantól kezdve már csak mint két lakótárs érintkeztünk. Azt hiszem anyukám halála törte meg a nagyanyámat. Talán már nem tudott úgy szeretni, mint előtte. Legalábbis nem tudta kimutatni. Ha tőle tanulom a szeretetet, ma nem olyan ember lennék, mint most. Mert ő most úgy szeret, hogy ha ad egy csokit, akkor kettőt kér vissza, mert ő kedves volt és adott. Abban a pillanatban amikor a kezedbe adja a csokit akkor önzetlen, és azért adja, mert szereted a csokit, de később ezt a maga hasznára fordítja. Ami nem lenne feltétlenül baj, de minden egyes kedvességért ezernyi másikat követel helyette. Bárcsak ne lenne ez a fal kettőnk között. Bárcsak ne érezném tehernek. Bárcsak úgy tudnánk szeretni egymást, ahogy egy unoka szereti a nagymamáját. Bárcsak máshogy alakult volna az életem. Bár ha belegondolok, jó ez így; ha nem ezt az életet éltem volna, nem létezne a mostani én. Pedig már egészen kezdem megkedvelni, még akkor is ha dilettáns álmodozó vagyok.
Utolsó kommentek