Feketében jár a nép. Nincsenek színek, nincsenek vidám gondolatok. Próbálok nem figyelni, becsukom a szemeimet, és reménykedem magamban. Csak ne röhögjem el magam. Illendően kell viselkedni egy ilyen közegben. Körülöttem mindenhol emléktáblák, és sírhelyek. Úgy érzem magam mint egy hatalmas családi kriptában. Igazából abban is vagyok, több száz emberi maradvány néz engem, hívogatnak. Olvasd el a nevem, és nézd meg mettől meddig éltem. Nem tudsz rólam semmit, de találj ki valami történetet, az igazságnál úgyis minden szebb. Ellen állok. Inkább nézem a papot, aki már a halál közelében jár. Várja is már a halált, mert hite szerint, nincsen annál szebb és gyönyörűbb dolog az életben, legalábbis a lélek életében, mint amikor megpillantja Istent. Nem voltam még katolikus temetésen, ezért meglepett a sok erőltetett mozdulat, amitől inkább egy eldugott barlangban kezdtem magamat érezni. Áldozatot mutatott be az Úrnak, mint a pogányok hajdanán, megcsókolta a bibliát és rendszeresen elfelejtette a halott nevét. Kántálni próbált, több-kevesebb sikerrel, ezért úgy hangzott, mintha nagyon súlyos beszédhibával rendelkezne. Néztem az emberek arcát, hátha látok valami érzelmet, de mindenki rezignált arccal ült. Nálunk divat a temetésen érzelemmentesnek lenni, csak az özvegy és a gyerekek mutatnak érzelmet, a többiek pedig maszkot húznak, mintha ott se lennének. Meguntam az embereket, nem találtam érdekesnek a maszkokat, mind egyforma volt és unalmas. Engedtem a sírok hívó szavának, és olvastam a neveket, láttam hősi halottakat 1944-ből és olyat, akit az anyja temetett. A zene a szívembe hatolt volna, ha akkor és ott lett volna szívem. De amint beértem a terembe, én is felhúztam a maszkot, hiszen halottról vagy jót, vagy semmit. Nevetni, mosolyogni szigorúan tilos. Az arcom sem rezdült, amikor néhány jártas katolikus a mellét veregetve mondta, hogy vétkeztem Uram, vétkeztem. Isten minden megbocsájt, csak kérni kell.

Elérkeztünk az étteremhez. Ingyen kaja. Zakariás bácsi és Dolly néni velünk szemben. Nem tudjuk, hogy ők kicsodák, de ők sem tudták, hogy mi kik vagyunk. A GPS-ük már csak a temető felé vezető utat ismeri. Mellettünk politizáltak, mögöttünk egy férfi a magyar történelemről beszélt, tele rossz adatokkal. Nem szóltam bele, nem baj, ha valaki hülyén hal meg. Itt már lehetett nevetni, ki is használtuk a lehetőséget. Zakariás bácsi nem ismerte a Levente fiát. Dolly néni nem vette észre, hogy Kocka férfi, pedig a szakáll elég árulkodó jel, igaz ő is birtokol pár szőrszálat az orra alatt. Dolly néni szidta a zsidókat, nem kérdeztem meg tőle, hogy akkor miért egy Zakariáshoz ment férjhez. Remek élmény volt. Felmértem a telepet, most már tudom, hogy milyen nem lesz a temetésem. Nem lesznek fekete ruhás, maszkos emberek. Az én temetésemre ne illemből jöjjenek el az emberek, hanem szívből. Az sem baj, ha nem lesz ott senki, de hazug érzésekkel ne legyenek ott a napon amikor végleg eltűnök a földszínéről. Még rajtam van a fekete ruha. Szól a metál és nem zavar, hogy sírnom kéne, mert a szeretetet nem generálni kell, hanem érezni.