Repülarepülarepül a matula.

Régen mondottam volt, hogy én soha nem veszek fel semmilyen ruhát, ami nem fekete. Nem így történt, most is van rajtam piros és lila is. Igaz, még így is a legtöbb ruhám az fekete, de leginkább azért, mert rám maradt a régi szépnek nem nevezhető időkből.

Amikor Skóciában jártam, persze álmomban, mindig minden olyan szép volt. Zöld fű, friss levegő, kedves emberek, akik furcsa szemmel néztek rám. Nem értettem a tekintetüket, legalábbis álmomban, majd reggel, amikor felébredtem eszembe jutott, hogy nem most jártam Skóciában, hanem jóval korábban, olyan száz-kétszáz évvel ezelőtt. Persze, hogy furcsán néztek rám, hiszen gatyában voltam, pöttyös cipővel, és olyan élénk színekben, amilyet akkor még csak a természet viselhetett. Ha volt időm, és visszaaludtam, mindig elképzeltem, hogy elmesélem nekik, milyen is az élet itt a XXI. Században. Vannak gépek, bárhol tudunk egymással kommunikálni, és már nincsenek határok a népek között. Háborúk ugyan még mindig vannak, s talán örökké lesznek, mert az ember szerint a béke unalmas, és talán nem is téved akkorát. Szépek a könyvek, fehérek a lapjaik, és olyan dolgokat olvashatunk rajtuk, amiktől jobb embernek érezzük magunkat. Fel tudjuk venni a mozgást, nem csak egy álló képet rögzíthetünk, hanem egy egész mozdulatsort. Csodálatos dolog vannak itt, és mégis boldogtalannak érezzük magunkat. Vissza vágyunk oda, ahol most ők vannak. Utáljuk az egészet, de mégis kihasználunk minden lehetőséget, amint ez a század nyújt nekünk.

Én most épp egy Word dokumentumba írok, amit aztán felrakok az internetnek nevezett hihetetlen dologra. Igen, pont olyan mintha egy polcra raknám a kézzel tele írt papirkámat. Oda rakom, és bárki leveheti, aki annak a polcnak a közelében jár. Csak rakja is vissza. Ti akik ezt olvassátok, ugyanúgy kihasználjátok a lehetőségeket, amiket kaptunk. Régebben én is panaszkodtam, hogy mennyire rossz itt élni, mennyivel jobb volt elődeinknek. Honnan tudom, hogy milyen volt nekik? Lehet, hogy ők pedig az ő elődeik életét kívánták, és ha ezt a szálat követjük, visszajutunk Afrikába, nem beszélünk, nem olvasunk, nem nézünk filmeket, és az internetről pedig még nem is álmodunk. Nem kívánkozom vissza sehova. Ide jöttem, itt maradok, és kiélvezem, ami élvezhető; kompenzálván azokat a dolgokat, amik miatt régebben nem éreztem itt otthon magam. De ma már tudom, hogy itthon vagyok. Nem csak Magyarországon, vagy Budapesten esetleg a Földön, hanem a korban, amiben élek. Nem én vagyok a korom hírnöke, nem én vagyok az úttörő, de szeretem, élvezem, néha megvetem a XXI. Századot, bár még egy évtized sem telt el belőle, sokan máris leírták, és csalódtak benne. Pedig itt csak évszámok vannak, és nem az évszám teszi olyanná a századot, amilyen, hanem az emberek.

Te is benne vagy azokban, akik a gépek szükségességét igazolták, és elengedhetetlenné tették az emberiség számára. Honnan tudom? Mert épp egy gép előtt ülsz, vagy legalábbis a monitor előtted van. Használod és valószínűleg élvezed is. Gondolom mobiltelefonod és mikród is van. Jó dolgok ezek, nem kell bántani ezt a kort. Mert hiába van neki annyi hátránya, de annyi jó dolog is van benne, hogy én nem tudok rá haragudni, helyesebben fogalmazva, nem tudok az emberekre haragudni, akik hagyták, hogy még több baj legyen a világon, mert a bajt kompenzálták, ha nem is úgy ahogy kellett volna.

Béke és az Erő legyen velem, veled, vele, velünk, veletek, és velük. Kinek ’hogy tetszik.