Komolyan mondom, hogy nem szabad mindent komolyan venni.
Nem sokkal múltam tizenhárom. Kerestem az utamat, de nem találtam. Nem voltam kiemelkedő semmiben, hát tollat fogtam, és megírtam. Nem lett ez sem kiemelkedő. Gyenge mint a harmat. Talán majd máskor. Keress valamit amiben jó vagy. Ne használj annyi közhelyet. Ígérem csak addig használok közhelyeket, amíg a korsó el nem törik, és míg a szegény embert az ág is húzza.
Biztos van olyan dolog amihez értek
De ilyet még nem kértek
Szóval nem tudom miben vagyok jó
Pedig már rég leesett az első hó.
Vagy nincs is olyan dolog amiben jó vagyok?
Vagy csak hazug kritikákat kapok?
Nem tudom melyik válasz az igaz
Valameik biztos az, De ez nem vmi nagy vigasz.
Próbáltam én már mindent
De elcsesztem mindet
Ez van ezt kell szeretni
És az ágyat mindig be kell vetni.
Valamiben lehet hogy jó vagyok
Csak eltitkolják előlem ezek a faszok
Mert nem akarják be ismerni
Hogy én is tudok valamihez érteni.
A hazug kritikusok semmit se érnek
És az igazság mellett meg nem férnek
Ez így van bárki bármit is mond
Aki ezt mondja annak a feje nem az ürességtől kong
Ha vmit jól csinálok
Azt mondják miért csinálod?
Csinálhatnék én bármi jó dolgot
De akkor is azt mondják, hogy többet dolgozz
Elegem van ezekből az emberekből
És a beképzelt jellemekből
Nem hinném, hogy nekik van igazuk
Max azért mert mi kevesebben vagyunk.
(az eredeti helyesírást és nyelvezetet megtartottam)
Nem tudom pontosan, hogy mit is gondoltam, amikor ezt megírtam, de abban biztos vagyok, hogy jónak hittem. Hát nem az. Nincsenek pontok, a vesszőt még hírből se ismertem, és az egy, ami valahogy belekerült, szerintem csak valami véletlen mozdulat lehetett. A ’vers’ címe egyébként Vajon mihez értek.. Ha nem élvezném annyira azt, hogy elemzem magamat, biztosan soha nem mutatnám meg senkinek, és ha valakinek a kezébe kerülne, letagadnám. De élvezem azt, hogy nem tudtam írni, és azt hittem, hogy a vers azért vers, mert rímel a sorok vége. Igaz, a mai napig fizikailag képtelen vagyok jó verset írni, de az csak azért van, mert nem tudok úgy fogalmazni, hogy a vers szép, tömör és ütős legyen. Régen zavart a dolog, de ma már nem érdekel annyira, csak, néha amikor elolvasok egy nagyon jót, akkor fáj egy kicsit a szívem, hogy nekem ez soha nem fog sikerülni.
Elemezzünk hát, amit egyébként elvből utálok, de magammal kivételt teszek, mert én már csak tudom, hogy miről szól egy vers. Persze ez nem mindig igaz. Egyszer megkértem két osztálytársamat, hogy elemezze egy versemet, aminek nem tudtam rájönni az értelmére. Hát az igazat megvallva az övék jobb volt, mint az enyém.
Azt észre vettem, hogy kerestem a magam útját. A mai napig keresem, ahogy szinte minden ember. Persze akkor ezt még nem tudtam, és én úgy gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen, aki tizenhárom éves korában, még nem tudja, hogy mi az, amiben igazán jó. Nem mintha most teljesen tisztába lennék vele.
Akkor éltem azt a korszakomat, amikor én mindenkinél különb voltam, és engem nem értett meg senki, mert én annyira különleges voltam. A környezetemben tényleg az voltam, de miután kicsit kiléptem onnan, észrevettem, hogy még annyi, de annyi olyan ember van, mint én. Olyanok, akiket nem értenek, akik keresnek, akik divat depressziósak, és még feltűnően csak fekete ruhákat vesznek fel. Lázadtam, de fogalmam sincsen, hogy mi ellen. Nem tudom, hogy kik azok a faszok, és kikkel vagyunk kevesebben. De ahogyan magamat ismerem, ezek csak azért kerültek bele a ’versbe’ mert így jött ki a rím. Igen, szoktam volt ilyeneket csinálni. Pont, mint harmadik versszak végénél. Nem jutott eszembe olyan, ami értelmes is lett volna, és meg is kaphattam volna a szent rímet, így választottam az egyszerűbb verziót. Ez lett az eredmény. A kritikusok szerintem úgy az emberiség volt. Akkor úgy gondoltam, hogy az én bírám az egész emberiség. Mekkorát tévedtem. Én voltam a saját magam bírája, és nekem nem volt soha semmi elég jó. Ma sem az, de nem vagyok elég kitartó ahhoz, hogy helyrehozzam a hibákat. Inkább bele kezdek valami másba. Természetesen a legtöbb alkalommal ilyenkor is elbukok, de nem zavar annyira. Megtartom magamnak, és én boldog vagyok tőle. Komolyan gondolom, hogy ez a korszakom borzalmas volt, de elengedhetetlen. Ha akkor nem kezdem így kiírni magamból a dolgokat, akkor nem születtek meg volna olyan alkotásaim, amikre ténylegesen büszke vagyok, és szeretem őket. Segített a személyiségem fejlődésében is. Ezek segítségével is lehettem olyan ember amilyen vagyok. Az alapjait akkor fektettem le az elveimnek. Már akkor gyűlöltem azt, amikor valaki ok nélkül gyűlöl. A háborút mint opciót elvetettem, bár mára megértettem, de nem fogadtam el. A pénz és a média hatalmát felismertem, elfogadtam és a mai napig utálom. Az gyengébb bántását, és megalázását olyan tettként kezeltem mint a gyilkosságot. A személyi szabadságot annyira istenítettem, hogy el is szöktem otthonról, mondván, nekem az jár. Ma már nem szökök el, de nem szeretem ha megmondják, hogy mikor hova menjek, és mikor mit csináljak. Az én időm az legyen ténylegesen elég. Ebben a dologban hatalmas elvárásaim vannak, amiket nem lehet teljesíteni, mert nem körülöttem forog a világ, de lehet, ha napsugárnak hívnának akkor több esélyem lenne rá. De maradok kuci, Réka vagy fél kocka.
Ma már boldog vagyok, a divatból kinőttem, és lassan de biztosan megtaláltam az utamat, csak ne kellene folyton útfelújításokat végeznem rajta..
Utolsó kommentek