Aki egy kicsit is ismer engem, az tudja, hogy imádom a kutyákat. Az elmúlt négy év folyamán az volt a legnagyobb problémám, hogy nekem nincsen. Mama nem engedte, hogy legyen, mert tönkre teszi a parkettát meg a bőrgarnitúrát. Persze én tudom, hogy azért nem akart, mert fél, hogy elveszíti. Most már nagyon itt van a költözés, és nekem ebben az a legjobb, hogy saját lakásunk lesz, ahol lehet kutya. Hiányzik, hogy reggel nem örül nekem senki, amikor haza jövök, nem örül nekem senki, és nem tudok filmnézés közben egy szőrös kis fejet vakargatni. De várok, türelmesen várok, mert nem tudok mást csinálni. Olyan kutyánk lehetett volna, aki a kertben van, de nem szerettem volna kinti kutyát. Nekem egy szobacirkáló kell, aki elfér az ölemben. Ő lesz majd Lenin.

Most néztem a Spektrumon azt a kutyás nevelős műsort, amiben rossz kutyák vannak, és jön a nő és megneveli őket. De most nem sikerült neki. Két spániel volt, és az egyik kétszer megharapta a család egyik kislányát, majd még egyszer, de akkor már nem csak egy helyen. El kellett altatni, mert már nem volt biztonságos. Az utolsó harapásoknál már kiváltó ok sem volt. Csak egyszerűen elkezdte marcangolni a lányt. Szerencsére nem lett neki komolyabb sérülése. Azután apuka elvitte az állatorvoshoz a kutyát. Szörnyű volt látni, hogy ott ugrál a kutya, és tudni, hogy többet nem fog. Majd haza vitték, és eltemették a kertbe. Hiába szerették nagyon azt a kutyát, de sajnos nem volt biztonságos. Menhely se vette be a kutyát.

Nem is tudom, én ezt nem tudnám megtenni. Nem tudnám oda vinni a kutyusomat, azzal a tudattal, hogy megölöm. Akkor se jobb lesz így neki, vagy ha jobb lesz így a családnak. Túlságosan ragaszkodom a négylábú kis pamacsokhoz. Remélem az enyém nem lesz ilyen agresszív, bár mindent meg fogok azért tenni, hogy ne legyen az.

Igazából megértem mamát, hogy nem akarat ide kutyát. Tudom, hogy milyen rossz érzés amikor meghal a kedvence az embernek. Borzalmas, mintha bennem is meghalna valami. Én neveltem, velem aludt egy szobában. Beleszólt a dolgaimba, nem hagyott fürödni, mert azt hitte nekem az fáj, és minden reggel befeküdt az ágyamban, pont oda ahol én feküdtem. Szeretett engem az a kis dög, és én is szerettem, de még mennyire. Még ma is hiányzik pedig több mint négy éve meghalt. Soha nem fogom tudni pótolni, de az a szeretet ami bennem él iránta így elveszik. Senkit nem szeretek úgy, ahogy őt szerettem. Ezért majd ha jön egy kis pattogó a lakásba, majd neki adom mind azt, ami felgyülemlett az évek folyamán. Szerencsére a családba van még két kutya, akiken kicsit kiélhetem magam. Őket is imádom. De ha lesz sajátom az más lesz. Neki én leszek az anyukája.

Most kicsit szomorú lettem, megint. De nem baj, majd ki örömködöm magamat pár hónap múlva.