Mindig is szerettem korházba járni. Imádtam a szagokat, a szép csempéket és a kedves embereket, akik ugyanarra az orvosra várakoznak. Természetesen ez nem igaz. Nem sok dolog van, amit jobban utálok, mint a korházba járást.
Tegnap mégis elmenetem. Elkísértem mamát, hogy ne legyen egyedül. Amikor odaértük az orvosunk rendelőjéhez, láttuk, hogy be kell jelentkezni a D-épületben. Bejelentkeztünk. Hely nem volt. Levegő nem volt, csak sok ember. Név szerint hívták be az embereket, persze mama neve nem hangzott fel. Volt ott egy nő aki reggel 8ra ért oda, és fél egykor derült ki, hogy nincsen rajta a listán. Adminisztrációs hiba. Előfordul. Emberek dolgoznak ott is. Később kiderült, hogy mama se volt rajta ezen a szent névsoron. Pedig mi bejelentkeztünk 10 előtt 20 perccel. Mi volt a gond? A rendelő ajtajára ki volt írva, hogy a betegfelvevőnél kell bejelentkezni a D-épületbe. De ez nem volt igaz. Csak véletlenül került oda. Ott álltam több mint három órán keresztül, a nagy semmiért. Mert valaki kirakott egy papírt, ami nem oda való. Nem csak mi jártunk így, hanem sokan mások is. Jó volt.
De semmi baj, a sok negatív élmény mellett, voltak pozitív dolgok is. Találkoztam egy nénivel, aki 1920 Január elsején született, pár perccel éjfél után. Aranyosan mosolygott, és őszinte öröm volt az arcán, amikor egy nővérke hozott neki egy széket. Ennyit a jó élményekről. Volt még két pletykás nő, anya és lánya, akik mindenkit kibeszéltek, és minden ismerősükről elmondták, hogy vagy ostoba, vagy túl kövér. Jó volt ezt hallgatni; nem elég, hogy idegesítő volt a hangjuk, de még hangosan is beszéltek. Sebaj, túléltem.
Következő héten megint mehetünk a kedvenc MÁV kórházunkba. Alig várom.
Utolsó kommentek