Elérkezett a nagy nap. Mindenki izgul. Legalábbis mi ketten Kockával nagyon. Én ordibálok mamával, mert nincs meg a sütőrum. Nem akarom felhozni még a bejglit, ami szintén eltűnt valahol az éterben. Persze erről ő még nem tud, ma sem.
Hívott Anyabanya, hogy indulnak. Elindultunk mi is. A HÉV megállóban terveket szőttünk, hogyan tudnánk ezt a két órát kikerülni.
A Verzió
Nálam volt mama hitelkártyája. Felvesszük az összes pénz, veszünk valami olcsó repülőjegyet, és egy nagyon távoli meleg országba megyünk ahol lesz, ami lesz.
B Verzió
Kocka eltereli mama figyelmét, én kiveszem a táskájából a kocsi kulcsot, majd meglógunk a kocsival, és elmegyünk kis hazánk legeldugottabb zugába, ahol lesz, ami lesz
C Verzió
Beugrunk a HÉV elé.
Mondanom sem kell, hogy egyiket sem csináltunk meg. Rendes gyerekek módjára vártuk a családot, kioktatva sétáltunk hazafelé, és imádkoztunk, hogy minden rendben menjen.
Lehet, hogy van Isten, mert minden rendben volt. Attól eltekintve, hogy Minerva megjelölte a szőnyegünket semmi baj nem történt. Senki nem büfögött, mama nem akadt ki semmin, sőt az Újságíró egyik viccén is nevetett. Mindenki mosolygott, persze mi leginkább azért, mert sok helyzetkomikumot produkáltunk egymásnak.
Kifejtettük Anyabanyáéknak, hogy semmi nem sótlan, nagyon finom. Mama ugyanis nem ismeri a só fogalmát. Majd megcsináltam a krumplit, elkezdtünk enni, és az én kedves nagyanyám, megkérdezte tőlem, hogy megsóztam-e a krumplit. Itt volt az a pillanat, amikor mindenki nézett valakire, aki szintén rá nézett, és csak kevesen múlt, hogy nem röhögött fel az egész asztal.
Vége lett a két órának, és nyugodt szívvel indultam el Kocka nagyijához. Már nem féltem én semmitől, nem izgultam, nem voltam zavarban, mert túléltem ezt a két órát.
Utolsó kommentek