IV.

 

Sikollyal ébredetek. A reggeli harmatnak már az emléke is eltűnt gondolataikból. Riadtan néztek egymásra, keresvén a nem rég látott ráncok nyomát, de csak fiatal feszes bőrt találtak helyében. Minden álom volt csupán. Hadarva mesélte mindkettő élete legszörnyűbb rémálmát, és mikor tudatosult bennük, hogy ugyanazt álmodták; hát ott folytatták naivságukat, ahol abbahagyták. Ezt is a csodálatos szerelemnek tudták be. Dicsőítették magukat és haldoklásukat egy hitvesi csókkal áldották meg.

Indultak tovább a sziklák felé, nem hívén a végzetben. Az idő egyre zavarodottabb lett. Már alig láttak egy lépésnél előrébb, de a csodálatos helyet, hova igyekeztek, így is tisztán látták. De nem vették észre a jeleket, miket a természet küldött feléjük. Elkorhadt fát, mint ezernyi varjú ült, szívdobogást a lábuk alól, és egy árva fekete macska nyávogását. Minden érzéküket a sziklák és rajongásuk kötötte le. Nem sokára oda értek az átkozott sziklákhoz, miktől a jámbor nép úgy óvta őket. Felmásztak egy-egy sziklára; s abban a pillanatban, ahogy felálltak a sziklák csúcsára a köd eltűnt a fák kivirágoztak és a nap, fényesebben ragyogott, mint valaha. Ha nem foglalta volna le őket e csodálatos jelenség, biztosan a maguk javára írták volna a természet rendkívüli változását. Nézegették még a mennyei tájat, majd egymás felé vetették tekintetüket, és úgy érezték, hogy végre megtalálták azt a helyet a világon, ahol megértik az ő szerelmüket. Leindultak a sziklákról, s ahogyan egymás kezéhez értek, megjelent előttük, egy borzalmasan csúnya asszony, kezében egy vértől pirosló késsel. Megijedni sem volt idejűk, a gyilkos némber kísértete olyan gyorsan vette el tőlük életüket. Egymás karjaiban haltak meg, de legnagyobb bánatukra, nem nézhettek még utoljára egymás szemébe. Ők, a csodálatos ifjú pár, örökre meghaltak, de a szerelmük ott rekedt a sziklák között.

 

 

 

Epilógus

 

 

 

A következő reggelen, egy csodálatosan szép, szőke hajú fiatalasszony jelent meg a faluban. Senki nem tudta, hogy honnan jött, és ki ő. Ismeretlen néven mutatkozott be, és csak annyit mondott a falubelieknek, hogy a sziklák dühöngő asszonya eltűnt. Felszabadult bűnei alól, s hogy kiváltsa magát ott hagyott egy szerelmet, mi csak akkor tér át a másvilágra, ha egy olyan szerelmes pár megy oda, kiknek szerelme olyan tiszta, mint a friss hó, és a bűnük kevesebb, mint egy újszülötté. A nő ezeket elmondván kiment a faluból, s soha többé nem látták. Ezután, csak szerelmesek jártak a sziklákhoz, kik reménykedtek, hogy ők igazán tiszták, és érzelmeik eléggé erősek ahhoz, hogy e szerelmet felszabadítsák. Mind idáig egynek sem sikerült, s mind megkeseredve tért vissza.

Sokan mentek oda kérdezősködni, hogy hogyan tudta egy gyilkos kiváltani magát egy szerelmes párral, mire a falu öregje bölcsen, csak ennyit felelt; Lehet, hogy a gyilkosság a legnagyobb bűn, mit elkövethetsz szerelmed ellen, de a naivság ezerszer veszélyesebb, mert nem csak titeket érint, hanem mindenki mást is, ki kapcsolatba lép veletek.

Így történt, hogy egy naiv és babonátlan szerelmes pár megváltoztatta egy falu rémmeséjét. Mert ezek után a gyerekeket már nem a gyilkos asszonnyal riogadták, hanem a naivsággal, amit egy másikban találhatnak meg, ha rossz döntéseket hoznak az életük folyamán, s ezekkel a ballépésekkel a szerelmük örökre ott ragadhat a sziklák között.