II.
Esteledett mikorra a faluba érték így nem vágtak neki az útnak, nem akarván kinn hálni az éjszakában. Egy család befogadta őket éjszakára. Olyan házba mentek, hol még volt tisztaszoba, s ők abban hajtották fejüket párnára. Jót aludtak, mint tán még soha, álmuk szép volt, és édes. Majd reggel, együtt ébredtek a harmattal. Boldogak voltak, mint mindig, és tettre készek. Még a reggeli mise előtt útnak indultak a sziklák felé, hogy estére ismét visszaérjenek a faluba. Midőn végig halattak a fő utcán, minden helybeli kiment a kapuja elé, és szomorú szemekkel nézte a fiatal párt. Hiába tartották furcsának e hatalmas szerelmet, mi közöttük volt, szánták őket a rossztól. Pontosan tudták, hogy ez a két fiatal, nem fog már sétálni ezen az utcán. De az ő lelkük tiszta marad; megettek mindent, hogy megóvják őket a végtől, s ha már lebeszélni nem tudták őket a kirándulásról, legalább búcsúzásuk legyen tiszta. Olyannak tűnt, mintha valakit a temetőbe vittek volna, mindenki így érezte, csak Ők ketten nem vették észre a bánatot és a baljós csendet; csak egymást látták és az utat, mi a legendák szerint a világ legszebb helyéhez vezet.
Hamar kiértek a faluból, ahonnan egy keskeny, alig látszó ösvény mutatta a sziklák felé vezető utat. Békésen sétálgattak, nézelődtek, és csodálkoztak a rettentő ködön, mi már a falu határában sűrűsödni kezdett, s onnan pár kilométerre már alig láttak távolabb hét méternél. Mások talán megijedtek volna, a szürke időjárástól, de őket nem zavarta. Romantikusnak hitték, mint minden mást a világon. Ők tudták, hogy minden értük van, ahogyan ők is mindenért vannak. Ugyan nem tudatosan, de magukat tartották a boldogság forrásának. Hitték, hogy ők a boldogság alapkövei, s ki nem érti meg az ő szerelmüket, az soha nem lesz igazán boldog. Ha nem is tejesen, de feltevésük igaznak bizonyult; hisz ki látta őket, és érezte a körülöttük lebegő érzelmeket, úgy érezte, hogy a saját érzései ehhez képest, csak porszemek, miket egy kőszívű ember is képes érezni. A gondolatuk, hogy ők boldogságot hoznak a világra téves volt, mert ki ismerte őket, mind irigy volt rájuk, és boldogtalan.
Az ösvény, ahogy haladtak rajta, egyre csak keskenyedett, és néhány kilométer után már alig volt látható, majd el is tűnt. Igaz, a fiataloknak már nem volt rá szükségük, hiszen látták a sziklákat, mik úgy emelkedtek ki ködből, mint piramisok a sivatag homokjából. Lassították lépteiket, kezdtek fáradni, így egy halkan susogó fa tövében megálltak pihenni. Összebújtak, meg csókolták egymást, majd mindketten hirtelen és mély álomba merültek.
Utolsó kommentek