Koponyacsontommal keresztbe metszem az agyamat
Szerethető ez a világ. Szerethető, de nem kötelező szeretni. Akinek nem tetszik az nem szereti. Egyértelmű. Én szeretem, és nem csak azért mert szerethető, hanem mert annyi szép dolog van rajta. Nem csak a mi Föld nevű fél komputer fél élő organizmus bolygónk lehet szép, hanem az is ami körül veszi azt. Ott van például a világegyetem. Ami folyamatosan tágul, lehet, hogy lassan szülni fog. Ott van a nagy Jupiter amin folyamatos viharok dúlnak. Az a nagy kerek vörös valami a közepén egy 300 éve tartó vihar. Nem költöznék oda az biztos, de innen nézve nagyon szép. Gyönyörű. Meghökkentő.
Tudom jól, hogy nem szabad elgondolkozni a semmin, ami körül vesz minket. Nem is konkrétan engem, hanem az univerzumot. A világegyetem tágul, de hova? Valahova ahol van valami, mert a semmi egy identitás zavaros fogalom. A semmi nem létezik, nem létezhet. Ugye nem létezik? Fizikailag, lelkileg és szellemileg is képtelen vagyok elképzelni a semmit. Nap, mint nap használom ezt a szót, de nem fogom fel a jelentését. Rosszul használom. Nem csak én, hanem minden egyes ember a földön. Nem tudok semmit csinálni. Valamit mindig csinálok, ha mást nem, levegőt veszek.
Mi lehet vajon odakint? Mi van a tejúton túl? Kik vannak ott, és mit csinálnak? Vannak ott egyáltalán valakik? Nevetés van-e a világűrben? A válasz a jelen állás szerint. Nézd meg, nem tudjuk, azt sem, lehetséges, igen, mert küldtünk fel rádióhullámokkal. Ezek a válaszok nekem nem elég jók. Én tudni szeretném az egészet. Az se zavar, hogy emiatt hamar megöregszem, csak valaki mondja már el nekem, hogy mi van a galaxison túl!
Csönd.
Csönd.
Csönd.
Kösz a választ. Csönd van kint? Nem lehet csönd, mert küldtünk fel Beethovent is. (mármint nem magát a zeneszerzőt, csak a zenéjét..)
Nem gondolkozom ezen tovább, mert már nálam jóval nagyobb elmék is beleőrültek ezekbe a gondolatokban.
Utolsó kommentek