Haza indultam Kocka nagyijától. Leszálltam a hídnál a HÉV-ről, hogy ott majd felszállok, a 134-es buszra, amire majd felszáll Mázlista is, és akkor együtt megyünk haza. Ez mind szép és jó, csak ne kellett volna vagy fél órát várnom a hidegbe arra a nyamvadt buszra. De nem baj, haza értünk, és ráugrottunk a táncszőnyegre, amiben rekordokat döntöttünk, amiket Iza pár nappal később túl szárnyalt.

Most csak ketten voltunk, mert Kocka átment a nővéréhez parkettázni, Anyabanyával együtt. Ott is maradtak két éjszakát, de legalább a szoba szép lett.

Tehát adott két lány, egy táncszőnyeg, és két, nem rég rendelt pizza. Nem is kell más. Nevettünk, beszélgettünk, persze a fiúkról, kapcsolatokról. Szerencsére, most nem a miénkkel volt a probléma, így még nagyobb hévvel tudtunk osztani egymásnak az észt. Nem tudni, hogy minek, hisz akiről beszéltünk, úgy egy kilométerrel arrébb ült a szobájában, tehát az információ nem jutott el hozzá. Persze ha eljutott volna, akkor se értünk volna el sokat, mert a lány fülig szerelmes egy fiúba, akivel nem illenek össze, és nem tudnak együtt lenni. Ezt ők is tudják, csak jobb lenni valakivel, mint senkivel. Szerintük.

Mázlistával jó lenni, mert olyankor visszakerülök és rég elveszettnek hitt világba. Nem beszélgetünk komoly dolgokról, nem is tudnánk, mert nem ugyanaz számunka a komoly dolog. De ez így is van rendjén.

Ami számomra komoly, vagy érdekes az megbeszélem Kockával esetleg apuval. Ők a kedvenc beszélgető partnereim. Kocka mindhez hozzá tud szólni, van egy jó története ami a témába vág, és sokszor összeveszünk. Apu meg mindent tud, amit én nem, így bármit kérdezek azt tudja, és nem néz hülyének amikor a magyar történelem egy viharos századáról szeretnék beszélgetni. Az ok egyszerű, őt is érdekli.

Egyébként ennyi volt idén a karácsony. Jó volt, szép volt, de nem tudom eldönteni, hogy hosszú vagy rövid volt.. Majd talán egyszer, amikor érdekel is ez a kérdés.