Tündérbogyónak Ajánlva
A sziklák csak az ürességet verték vissza. A köd úgy szállott a tájra, mintha csak ott lenne helye a világban. A köd felett az ég tiszta volt, de madár már régen nem szállott arra. Ezt a helyet mindenki elkerülte, jó messzire. A helybéliek, jámbor és babonás emberek, átkozott helynek tartották. Úgy hitték, hogy ott rekedt egy dühöngő asszonynak a lelke, ki felindulásból megölte férje urát; s azóta ott bolyong, keresvén a következő áldozatát. A faluban, e dühös asszonnyal riogadták a gyermekeket; oda küldelek majd tégedet e sziklákhoz, és aztán megtudod ám, hogy milyen az istennek haragja. S nem csak a gyermekeknek voltak rémálmaik a gyilkos némber miatt, hiszen a felnőtt emberek se mertek a közelébe menni. Úgy tartották, hogy ha egy bárány vagy kecske elkószál a sziklák felé, annak tulajdonosát olyan balszerencse fogja érni, mibe beleroppan. Egyszer egy idős özvegyember báránya, arra tévedt, és pár héten belül az öregember házát tűz égette el. Innentől kezdve átkozottnak tartották a ház környékét is. Mindent baljóslatúnak véltek, minek köze lehetett a sziklákhoz.
Sok kiránduló szeretett volna oda menni, hiszen e rémtörténet előtt, mindenki csodákat zengett a hely szépségéről, de mindet lebeszélték a falubéliek. S az utazók hiába kérdezték, hogy ki volt az asszony, ki ily becstelen dolgot tett, arra már a legöregebb ember sem emlékezett. A gyilkos személy kiléte a feledés homályába merült, csak a szörnyű tette maradt meg az utókor számára.
Mindezektől sok száz kilométerre élt egy szerelmes pár. Boldogságuk a mindené volt, ahogy mindenük volt a boldogságuk. Ha egymás szemibe néztek olyannyira elvesztek, hogy még a pislogásuk is elmaradozott. Fiatalok voltak még, és teli voltak reménnyel. Hittek önmagukban, és nem törődtek az intő szavakkal. Azt tették, amit tenni akartak, s ha tévedtek, hát nevettek rajta egyet, majd újból neki vágtak egy másik terv készítésének. Úgy érezték, hogy övék a mindenség, s hogy ilyen erős szerelemmel mindent el lehet érni. Szüleik eltávolodtak tőlük; nem értették e két lázongó ifjú érzésit, s nem akarván se nekik, se maguknak fájdalmat okozni, inkább szépen csendben kivonultak a fiatalok életéből. Ők nem bánták, hiszen annyira el voltak foglalva saját magukkal, hogy már nem tudtak másokra energiát szánni. Talán ezért is bűntette meg őket a sors, mert féltékenykedve nézte, hogy e két ember, hogyan lehet egymás mellett ennyire boldog. Olyannak tűnhettek a külvilág felé, mint kik bájitalt ittak, hiszen ennyi mosolyt, nem lehet máshogyan magyarázni. Már nem is emlegették őket külön személyként, nem volt lány és nem volt fiú; csak ők voltak.
Mit nem hozott nekik a sors, tán bosszúból, vagy csak lecke gyanánt, de elmentek a sziklák felé. Ők is hallották hírét, hogy mennyire csodálatos ottan a táj, és milyen gyönyörű kék az ég.
A komor, és babonás faluban nem fogadták őket örömmel. De mivel a helybéliek emberszerető népek voltak, elmesélték nekik is a sziklák borzalmas történetét. Az asszonyról, ki megölte az ő szeretett hitvesét, s kinek kínlódó lelke még mindig ott bolyong valahol, várva azt a szerencsétlen embert kin dühét és csalódottságát kitöltheti. Mondták nekik az öregember leégett a házát, a soha vissza nem térő állatokat, és a bolond fajankókat, kik elmentek oda, s kiket élő ember többé nem látott, még álmában sem. A szerelmesek érdeklődve hallgatták a történeteket, hittek is nekik, meg nem is, de győzött bennük a merészség, s a józanész. Ők nem babonák között nevelkedtek; őket csak a gonosz boszorkánnyal rémítgették a mesékből, így ezt is mesének hitték; Hiba volt.
Még annyit, hogy lesz még három rész, nem kell megijedni, hogy fura a vége.
Utolsó kommentek