Halotta a hírt. Befogadta, majd kétkedett egy keveset; tíz év múlva elfogadta, hogy már csak két éve van az életéből. De nem csak neki kell majd meghalni, hanem az egész emberiségnek is. Nem félt a végtől. Bízott a hitében. Naponta megbocsátásért könyörgött Istennek, hogy majd ’43-ban a Mennyekbe kerülhessen.
El jő Istennek országa, s az egész Világ jajveszékelni fog, a sok ezer bűnös léleknek már késő lesz, s csak az igazak fognak örömködni. Jöhetnek hatalmas lángoló meteoritok az égből, eshet kénes eső, hallhatnak meg gyerekek, felnőttek, idősek, Őt nem érdeklik majd mindezek. Nem fogja befogadni a Föld fájdalmát, csak az örömmel teli vágyakozást fog érezni szívében. Ott áll majd a dombtetőn, szemeivel az égboltot kémlelve, s várva a fénysugarakban érkező Megváltót, ki visszatér a bárányaihoz, mint a Jó pásztor, s elviszi őket magával a megnyugvás és békesség országába.
Az elsők között ért a dombra. Nem vitt magával semmit. Lakását se zárta be, a gyertyákat se oltotta el. Ahova megy, ott nem lesz szüksége semmire ebből az életéből. Az otthonában nem csak földi élete minden emlékét hagyta ott, hanem az érzéseit is az emberiség felé. Számára már nem létezett semmi, csak Ő és Jézus. Várta őt, úgy ahogy még senki mást. Április volt, a nap halvány sugarai már kezdték feléleszteni a természet erőit. Már több százan álltak a dombtetőn, mind azért mentek oda, hogy mikor Jézus leszáll a Mennyekből, őket lássa meg először, s megadja nekik a legnagyobb áldást; az Elragadtatást. Körülöttük az élet ment tovább. A férfiak dolgoztak, az asszonyok otthon tevékenykedtek, a fiatalok pedig kíváncsisággal nézték őket. Páran nevettek rajtuk, voltak kik csak szánakozó pillantásokat vetettek feléjük, majd tovább mentek.
Tudták, hogy már nem kell sokat várni. Kétkedő egy sem volt közöttük, s ki valaha is kétkedett, az otthon hagyta minden aggályát, a halandóságával együtt.
Munkáját már rég otthagyta. Régóta készül a Végső Órára. Nemcsak ő volt vele így; másik százezer ember is hasonlóan cselekedett, s most mind, április harmadikán, dombtetőre álltak, hogy az elsők között láthassák meg az emberi alakban érkező Jézust.
Már sötétedett; eltűntek a kíváncsiskodók, és a gúnyolódók is haza térek családjaikhoz. Ők mind ott maradtak; reménnyel s hittel szívükben, hogy a ma éjszakát már az Úr mellett tölthetik. Hangosan zsoltárokat kezdtek el énekelni, így hívva Jézust a Földre. Oly boldogak voltak, mint soha máskor.
A főtéri templom éjfélt ütött. Elmúlt a nap, s nem történt meg a csoda. Ezernyi csalódott arc; majd egy hír kapott szárnyra: rossz volt a számítás, júliusban jő el hozzánk Krisztus Urunk. Véletlen tévedés az egész.
A tömegek haza indultak, ágyba feküdtek, imádkoztak mjad békésen elaludtak. Álmukban már Július volt. A nap melegen sütött reájuk, s ők ugyanott álltak, ahol azon a bizonyos áprilisi napon. Hatalmas boldogság volt szívükben, hiszen látták ahogyan a názáreti Jézus Krisztus közeledik feléjük a Mennyekből. Alakját ezernyi fénycsóva ölelte körül, megmutatván, hogy ő az igaz Isten egyszülött fia, kit ismét leküldött a Földre, hogy az őbenne hívő kiválasztottak elnyerjék a végső megváltást.
Jézus gyönyörű alakja közeledett a bárányai felé, s mikor már arca is láthatóvá vált, így szólott;
Boldogok a lelki szegények, hiszen övéké a Mennyeknek országa.
Mondandóját befejezvén, még egyszer körbe nézett a boldog tömegen, majd egy végtelen sikollyal örökre eltűnt.
Csend. Halálos Csend.
Majd hosszú percek után egy nő törte meg a hallgatást.
- Most mi van? Nem értem…
Utolsó kommentek