Az élet, amit eddig annak hittem el fog tűnni. Elmegy innen jó messzire. Nem néz vissza és a gondolatát is elfelejtem majd. Az élet is belefáradt a mindennapi forgolódásba. Megunta a folyamatot, ami összeköti a reggelt az estével. Érzem, hogy elvesztettem a bennem lévő lelkesedést. Nem számít már semmi, nem érdekelnek már a gondolatok, és a szép tárgyak körülöttem. Minden itt van. Egy kancsó szörp, két bögre, sok ecset, képek az asztalon, három kötet Gyűrűk Ura, teli szemetes, teli hamutál, üres cigis doboz, eltört hajpánt, és egy olyan gitár, ami idősebb nálam. Én nem használom, senki sem használja, mert senki sem használhatja. Olyan, mint a tiltott gyümölcs. Itt van, hogy az ember nézze, és gyönyörködjön benne, de nem érhet hozzá, mert ennek a gitárnak lelke van. Van itt még kendő a karnison, ezernyi tele írt lap, és füzet. Mindent elraktam amit valaha is fontosnak tartottam. Vigyáztam rájuk, mintha bennük lenne az életem. Most jöttem rá, hogy ténylegesen bennük van az életem, és ha elveszíteném őket, nem csak pár papír tűnne el, hanem az élettel szemben is vesztenék. Mert míg megvannak a leírt, és megrajzolt gondolataim addig én vagyok aki uralkodik az életemen, mert van egy biztos pontom, ami soha nem hagy ott. Gyűjtögetek, és a minden tárgynak lelket adok azáltal, hogy kötődöm hozzájuk. Szeretek borlátó lenni, de már nem tudok annyira magamba fordulni, mint régebben. Olyankor elég volt, egy gondolat és a totális csönd. Ma már sokat kell érte tennem. Egyre nehezebben tudok kiszakadni a saját világomból, hogy utána egy olyan világbomba mehessek, ahova még senkit sem hívtam meg. Mindenki csak képekről ismeri, s látja, hogy itt tényleg nincsen hely, csak az én számomra. De már nekem is nehéz oda jutnom, pedig onnan merítem minden erőmet, és minden világmegváltó ötletemet. Nem akarom elveszíteni ezért most kétségbeesett kísérleteket teszek annak érdekében, hogy könnyebbé tegyem az utazásomat. Rájöttem a megoldásra, legalábbis ideiglenesen működik, nem tart olyan sokig, mint azt szeretném, de talán már nincs is annyira szükségem rá, mint régebben. Ezer hála ezért a metlika tagjainak, akik hiába zenélnek együtt több mint húsz éve, néhányan még mindig nem tudják leírni a nevüket.
Olyan mintha vége lenne ugye? De nem lehet így vége, hiszen nem írtam semmiről. Csak magamat adtam; mindent összehordtam, hogy ráfoghassam, hogy ez bizony valami. Pedig semmi az egész, nem fejtettem meg titkos kódokat, és nem fedeztem fel a szekrényemben élő mumust sem.
Megbocsátható-e ha nem az vagyok, aki mindig lenni akartam, akinek évekkel ezelőtt hittem magam? Nem mástól várok megbocsájtást, hanem magamtól. Abban sem vagyok biztos, hogy rossz-e az, hogy más lettem, mint aminek szántam magam. Olyan maradtam, mint régen, de máshogy lélegzem, máshogy jönnek sorba a gondolataim, de még mindig álmodozom. Nem sok maradt meg belőlem, amit régen fontosnak tartottam, de a vágy, hogy bizonyítsak, és szárnyaljak itt rekedt bennem. Elküldeném, ha tudnám, de ő ragaszkodik hozzám.
Mindennek ellenére, hogy csalódtam magamban, mégis valamilyen formán büszke is vagyok, mert ha nem is az lesz az utam, amire vágytam, úgy érzem; egy szebb dolog előtt vagyok, amiben jobban meg tudom mutatni, hogy milyen lelket nővesztettem az eltelt évek folyamán.
Egyszer majd megunom az önkifejezést, de addig is még dobálok néhány páratlanul rossz humorról árulkodó mondatot.
Utolsó kommentek