Nem gondolkoznék azon, hogy mi lesz holnap. Nem néznék ki tűnődve az ablakon. Minek is tenném, hiszen régen mikor még Gyermek voltam, írtam, rajzoltam és mindent jól kigondoltam. Képek villantak az agyamban. Ott voltak a szabad és mesés felnőttek, akik akkor fekszenek le amikor csak akarnak. Csokit esznek vacsora előtt is, és senki nem szól rájuk. Tudtam, hogy én is erre vágyok. Odamentem nagymamámhoz, és elmondtam neki, hogy mától Felnőtt vagyok. Komolyan. Nem mosolyogtam.

-         Mama, én mától FELNŐTT leszek!

-         Rendben.

-         Akkor ehetek csokit vacsora előtt?

-         Nem.

-         De én már felnőttem, azt eszek, amit akarok.. Nem?

-         Persze. Ehetsz csokit, ha már megetted a vacsorát.

-         Jó.

Ennyi volt az én felnövésem. Nem tartott sokáig. A csokit megkaptam. Nem is érdekelt igazán, hogy mikor eszem csokit, csak egyek.

De ha most Felnőtt volnék, minden reggel hatkor kelnék. Kimennék kávét főzni. Álmosan nézném a rádiót, és csodálkoznék, hogy miért nem szól. Keresném a régen eltört kedvenc bögrémet. Visszamennék a szobámba, beülnék a fotelbe. Elolvasnám a híreket. Vicces képeket néznék, és szólnék a páromnak, hogy ugyan kelljen fel, mert kihűl a kávéja. Eszembe jutna, hogy reggel rá szoktam gyújtani. Lapos szemekkel keresném az öngyújtómat, majd erőtlenül csiholnék belőle tűzet. Majdnem annyi időbe telne, mint az ősembernek. A reggel az oka. A párom itt hagyna, elmenne dolgozni a város egy másik részére. Magamban ülnék tovább a fotelomban, és azon gondolkodnék, hogy mikor hív mama, hogy vigyek neki teát. Itt megszakadna a kép, mert annyira összefolyna minden előttem, hogy csak este döbbennék rá, hogy vége a napnak.

De így hogy még nem nőttem fel, minden reggel hatkor kelek. Főzök kávét, és már nem keresem a kedvenc bögrémet. Nem nézek a rádióra, mert tudom, hogy azért nem szól, mert nem kapcsoltam be. Beülök a gép elé, és a zindexet olvasom. Szólok Kockának, hogy kelljen fel a jó meleg ágyból, mert elfog késni. Kijön ide mellém. Nyúzott arccal beül a székébe, és kattintgat össze-vissza ahogyan szokott. Én rámosolygok, mert szeretem, és ő visszamosolyog. Lassan elmegy dolgozni, én pedig belevetem magam a laptopom világába. Játszom, olvasgatok, néha még írok is. Majd hív mama, hogy vigyek neki teát. Viszek neki, majd hirtelen már ebédet csinálok, boltba megyek, majd megjön Kocka, neki is csinálok ebédet, és a lényegtelen mindenségben létezünk egészen estig. Akkor filmet nézünk vagy együtt fürdünk, ő sodokuzik, én olvasok. Majd lefekszünk aludni. Nincsen rádöbbenés nap végén, hogy vége a napnak, mert éltem minden percében, és emlékszem minden percére. Nem mondom, hogy élvezem is ezeket a perceket, de próbálom jobbá tenni azokat. Amíg főzök, hülye zenéket hallgatok, boltba menet összefutok apuval, kimegyek Kocka elé a HÉV-hez. Nem nőttem én még fel, de néha már kezdem azt érezni, hogy felnövök. Olyankor megijedek, mert én a csokis történet után, már nem csak azt láttam, hogy ők akkor fekszenek le aludni amikor akarnak, hanem hogy nincsen idejük magukra, és a családjukra. Mama sose volt otthon, Mamika pedig nekem nem felnőtt volt, hanem egy másik eddig ismeretlen kategória.

Nekem csak egy okom van arra, hogy felnőjek, sőt igazából mindenkinek csak egy oka van rá. Ez az, amit Spielberg olyan szépen bemutatott a Hook című filmben, ami nagy bukás volt, de nekem akkor is az egyik kedvenc filmem. Azért szeretnék felnőni, hogy gyerekeim lehessenek. Ez az egész lényege. Felnőni, hogy valakit felnevelhessek. Bár azt hiszem, előbb magamat nevelem fel, mert még kicsit szeleburdi vagyok. Szerencsére így is szeretnek.

 

Ha én Felnőtt volnék, négy csodás gyereke szülnék. Lenne egy Lenin nevű kutyám.

Ha én Felnőtt volnék, nyitnék egy galériát, ahol támogathatnám az amatőr művészeket.

Ha én Felnőtt volnék, akkor felnőtt lennék; így ahogy írom, felnőtt. Ugyanis nem akarok Felnőtt lenni.